„Ökölbe szorult kéz a közbeszéd”

Elfordulunk a plakátoktól, de a rossz szájíz megmarad. Nem hallgatunk beszédeket, de a mindennapi atrocitásokat nem tudjuk elkerülni az utcán, a boltban, a buszon. A legtöbben nem akarunk így élni, de ez vesz minket körül minden egyes nap. Észrevétlenül nő belénk az agresszivitás. Mit tudunk kezdeni a normalitássá váló abnormalitással? Kommunikációs szakértők segítségével jártam körbe a hazai közbeszéd lealacsonyodásának lehetséges okait és vettem végig a mélypontról való kimozdulás lehetőségeit. Merthogy van lehetőségünk a változtatásra, és az erre irányuló igény egyre többekben fogalmazódik meg.

„A közönségesség, a durvaság, a nyomulás lett a sikk. A figyelmet a zajban kétféleképp lehet elérni, vagy humorral, ami sajnos kihalt, vagy durva beszéddel, mert az ember arra felkapja a fejét. A baj, hogy ez mérhetetlenül szegényíti mind a viselkedéskultúránkat, mind az anyanyelvünket.” – mondja Görög Ibolya protokollszakértő. A közösségek, az összetartozás, a megértés lehetősége elveszik az előttünk lengetett jelszavak, az egyoldalú üzengetések és agresszív kommunikációs fordulatok vörös posztójában. Nehéz lenne cáfolni, hogy fejétől bűzlik a hal: a közbeszéd, azaz a politikai- és a közéleti szereplők magatartása akaratlanul is példaként szolgál a társadalomban. Nem pártideológia mentén értelmezendő a jelenség, hiszen minden oldalon látunk elrettentő példákat. A kártékony üzenetek és példaként előttünk álló durva beszédmód elől nem tudunk elbújni. Alattomosan, módszeresen vált a mindennapok részévé, ezzel pedig megengedett viselkedési modellé. Kiváltképp szomorú, hogy a saját pénzünkből a saját magunk által kinevezett, a mi védelmünkkel és érdekképviseletünkkel megbízott emberek bántanak minket minden egyes nap. Gégény István kommunikációs szakértő, a Szemlélek magazin és a Békés közbeszédért petíció alapító tagja az egyik legnagyobb problémának azt látja, hogy „a különféle érdekcsoportok, így a politika is megtanulta, hogyan lehet kihasználni a demokratikus keretek adta lehetőségeket. Sok jó szándék, tiszta vágy él a magyar emberekben, de emellett nagyon jellemző magatartás a konfliktuskerülés. Sokaknak nem tetszik, ami van, de a változáshoz a kritikus gondolkodás, erőfeszítés vezet. Megúszni szeretünk, még több vitát gerjeszteni nem. Ezzel a tehetetlenséggel manipulál a politika: hogy látszólag még mindig jobb és sokkal könnyebb egy győztesnek tűnő szólam után menni, mint beletenni az erőfeszítést és békét kötni másokkal – hogy ez a szomszéd vagy egy politikus, egyre megy.”

A folyamat már évekkel ezelőtt érzékelhető volt. Médiatörténeti mérföldkővé vált a G-nap (2015). Áder János már a 2017. május 8-ai köztársasági elnöki beiktatási beszédében a közbeszéd eldurvulására figyelmeztetett és konszolidációra szólított fel: „Meggyőződésem, ha így megy tovább, mindent lerombolunk abból, amit 1990 óta közösen felépítettünk. Mindent megkérdőjelezünk. Minden – akár csak hallgatólagos – megállapodást semmibe veszünk. Minden határt átlépünk. […] Adjuk vissza nemzeti ünnepeink méltóságát! Ne abban versenyezzünk, ki hogyan tudja a másik rendezvényét megzavarni. […] A gyermek sérthetetlen. […] Nekünk, politikusoknak semmi közünk hozzá. Ki, hol, mikor, kivel, mit csinál. Kinek milyen a nemi identitása, vallási meggyőződése, politikai eszmélése. Nem tartozik ránk. És ha a bulvármédia nem is tudja időnként türtőztetni magát, nekünk nem kell erre az útra tévednünk, és a családot, a gyermekeket érintő kérdéseket nemtelen politikai támadásra felhasználnunk. […] Közös a felelősségünk a közbeszéd jelen állapotáért. Közös a felelősségünk a hogyan továbbért. Egy év van még a választásokig, a választópolgárok többsége biztosan nem akar ez idő alatt egy kitörésre készülő vulkán tetején élni.”

Felemelő szavak. Kár, hogy a foganatosításáért semmilyen érdemi lépés nem történt az elmúlt öt évben. Sőt, abszurd módon mintha inkább kézikönyvként szolgált volna ez a beszéd, hiszen mára mindegyik felsorolt téma a közbeszéd alapvető részét képezi, folyamatosan további sérüléseket, szakadásokat okozva a közösségekben, az olyan sokat emlegetett és elvileg nagyra tartott honfitársak között. „Ökölbe szorult kéz a közbeszéd. Amíg nem engedünk a feszültségből, magunkat ütjük vele. Azért is olyan rémisztő ez, mert a verbális agresszió a fizikai agresszió előszobája. A szóbeli hergelés tetteket szül. Tökéletes példa erre a nemrégiben Márki-Zay Péterre támadó rokkantnyugdíjas asszony esete” – mutat rá Gégény István, aki a politikai szereplők mellett az egyházak felelősségét is fontos tényezőnek látja. „Vannak szereplők, akik kisebb körben igyekeznek a szeretet és az összefogás hangjait erősíteni. De ma a kislábujj végzi el a láb munkáját. Mennyi mindent lehetne elérni, ha ezeket a hangokat a nagy, történelmi egyházak egységesen képviselnék, vagy legalább felerősítenék? Hol maradnak a kereszténység alapvető értékeinek megfelelő hangok: az összefogásra buzdítás, a tisztelet és szeretet pártolása, a példamutatás? Hiszen a közbeszéd eldurvulásának morális vonatkozása az egyházakra is tartozik. A hallgatás is cselekvés, állásfoglalás. Ez hatalmas baj.”

Üzengetés. Gúnynevek. Sértegetés. Degradáló jelzők. Hibáztatás, kirekesztés, jelszavak menti elzárkózás, elidegenedés. Görög Ibolya szerint „A közbeszédben talán egyedül a káromkodás, a csúnya szavak nem jelentek még meg (egy-egy kirívó esetet kivéve). Ám, ha ezek nincsenek is a közbeszéd általános palettáján, olyan durva, mély jelentésű szavak, mint például a patkány, igen. Ezek, bár önállóan leírva elvileg nem csúnyák, kontextusba helyezve nagyon is megalázzák a másikat.” Valamiért már az is elfogadott, hogy egy érdekképviseletet hivatásul választó ember ne álljon szóba azzal, akivel kényelmetlen. Vajon meddig lenne munkahelyünk, ha bármelyikünk is így beszélne (vagy épp nem beszélne) a kollégájával, főnökével, más cégek képviselőivel? A politika azonban, úgy tűnik, más alapokon nyugszik. Elviekben mindennemű kommunikáció alapvető célja a szinergia, a megegyezés, a közös cél felé tartás. A politikában azonban ez tévképzet.

A kommunikáció ebben az esetben elsősorban eszköz, melynek valódi célja a hatalom megtartása. A politikai kommunikáció a kommunikáció speciális válfaja, melynek lényegi eleme a manipuláció. A manipuláció alapvetően két dologra irányulhat: konszenzusra vagy konfrontációra. Ahogy a Konfliktuskutató fogalmaz: „A konszenzus nézőpontjából a hatalom egyértelmű és világos igazsága mindenkinek szól, akit a politikai kommunikáció elér. Akit az igazság nem ér el, azon a nevelés és részvétel segít. Mindenki érdekelt abban, hogy a társadalomban béke és nyugalom legyen. A konfrontáció nézőpontjából nincs „mindenki”, csak egyének és csoportok vannak, akik mind a maguk felfogása szerint formált rendben akarnak élni.”

Hazánkban a konfrontáció kommunikációjára esett a választás, ami csak egy dolog, hiszen bevált kommunikációs stratégiáról van szó. Ami miatt ez igazán mérgező, az a konfrontáció mértéke, pontosabban fogalmazva a mértéktelensége. Az elmúlt évek közbeszédben tapasztalható etikai mélyrepülése túlmutat az egyszerű manipuláció szintjén. Ez már visszaélés a bizalommal. Görög Ibolya úgy látja, „mára divattá kezd válni a viselkedés. Így sokan elegánsan felöltöznek, öltönyt húznak, a nyakkendőt pont úgy kötik meg, ahogy kell, talán még díszzsebkendő is van, figyelnek arra, hogy jól nyírt legyen a hajuk – tehát ahogy leülnek, minden rendben van. Majd ahogy elkezdenek beszélni, fröcsögnek. A modor rongyossá, az övön aluli ocsmánykodás kocsmatöltelék emberré teszi őket egy pillanat alatt. Ez ellen a ruha, a haj sem tehet semmit. Próbálják a külsőségekben megállni a helyüket, de a szavak szintjére ez az igényesség már nem jut el. Ami ebben a legszörnyűbb, hogy hogy ha valaki mégsem ezt használja, az valahogy kikopik, nem is emlékeznek rá.” Annak, hogy idáig juthatott a közbeszéd, a politikai szándékoltság csak az egyik oka. Rengeteg más tényező is szerepet játszik abban, hogy ilyen jól rezonál rá a társadalom. Az alábbiakban a megkérdezett szakértők által legfontosabbnak ítélteket vesszük sorra.

Az első az általános pszichés berendezkedésünk. Ahogy Pécsi Rita neveléskutató írja: „az idegrendszer a kritikus megjegyzéseinkre pont úgy reagál, mint a fizikai fájdalomra. […] Úgy gondolom, ez napjaink legalattomosabb veszélye. Ha ugyanis megbomlanak a kapcsolataink, szinte ösztönösen rögtön védekezünk, támadunk vagy hárítunk, amivel tovább növeljük a távolságot. Lélektani alaptörvény, hogy ha nem tudunk kapcsolódni, akkor megpróbáljuk hangsúlyozni a különbségeket, mert az ember alaptermészete a kapcsolat – olyan fontos, mint a levegő. Alapszükséglet, ezért is mondjuk, hogy társas lények vagyunk. Tehát, ha nem tudunk kapcsolódni, meg kell magyaráznunk magunknak, hogy ez miért nem sikerül. És gazdag a választék: mert oltatlan, baloldali, másik családból való, ez férfi, ez nő, ilyen iskolába jár, hordozza a babáját, szoptat vagy nem. Különbözőségeket mindenben lehet találni.” Hajlamosak vagyunk inkább a különbségeket észrevenni a hasonlóságok helyett, amely könnyített, fogékony terepet biztosít a negatív felhangoknak.

A második a média, melynek szerepe és felelőssége óriásit nőtt azzal, hogy közvetlen és állandó elérést biztosít az állampolgár és a közszereplők között. A korábban alkalmanként otthonokba kopogtató politikai diskurzus ma akár non-stop is jelen lehet a nappalinkban, ha hagyjuk. Egyre nehezebb tudatosítani, hogy a mindennapjaink részét képező, színtiszta valóságnak beállított valóság csak egy értelmezés a sok valóságszelet közül. Még felnőttként is nehéz az eszünkbe juttatni, hogy lehet ez másként is. Mekkora károkat tud ez okozni azok körében, akiket a személyiségfejlődés időszakában ér ez a hatás?Görög Ibolya szerint az anyanyelvünk elhasználódásával is összefügg a média felhígulása. „Nagy a zaj, mindenki egyre több figyelmet akar magára vonni, és fogynak az eszközök. A média elhatalmasodásával az válik fontossá és láthatóvá, aki hangos. Nézettség, mint isten uralkodik el, ezáltal nyelvileg felkészületlenül embereket tesznek nem hozzájuk illő szerepbe. Csak nézzük meg a nyelvhelyességi hibákat. Az pedig olyan, mint a szájszag. Az igénytelenségen változtatni kell. Valódi kultúrát kéne átadni.” Márpedig a kultúrához a megfelelő viselkedés is hozzátartozik.

A harmadik a viselkedés alapú marketing, amely gyakorlatilag önbeteljesítő jóslat elvén működik. Az internet bármilyen gondolatunkat, hitünket alá tudja támasztani, és pár kattintást követően a személyre szabott keresőoptimalizálás automatikusan az ehhez igazodó valóságszeletet kínálja fel a továbbiakban. Saját véleményünk, hitünk igazolásának információs spiráljában mozgunk folyamatosan, ember legyen a talpán, akinek sikerül folyamatosan tudatosítani és kritikai érzékkel figyelni az őt érő, erőteljesen polarizáló hatásokat.

A negyedik pedig a koronavírus járvány hatásai, mely jelentősen befolyásolta a pszichés állapotunkat az elmúlt két évben. Varga Szilvia Edit, mediátor és erőszakmentes kommunikáció szakértő így magyarázza az összefüggést: „A nagyon időseken kívül eddig senki sem élt meg a jelenleg élő emberek közül olyan globális fenyegetettséget, melyet a járvány hozott magával. A Covid a Maslow-piramis legalján szereplő, azaz a legelemibb szükségleteinket ingatta meg.

1. A legelső szinten a fiziológiai szükségleteink állnak – ide tartozik például az egészségünk is („Én és a szeretteim is belehalhatunk, ha elkapjuk a koronavírust.”).
2. A következő a biztonsági szükségletek szintje, mint az egészségügyi ellátás vagy a munkahely, azaz a bevétel által nyújtott biztonság („Nincs gyógymód, ha kórházba kerülök, el tudnak-e látni? Mi lesz, ha elveszítem a munkahelyem? / Elvesztettem a munkahelyem.”).
3. A harmadik a valahová tartozás, azaz a szociális szükségleteink szintje („Átmehetek-e látogatóba, adhatok-e puszit, ölelést a szeretteimnek?”).

A járvány az internethasználatra is nagy hatással volt, amely összefügg azzal is, hogy bánunk egymással. Varga Szilvia Edit így fogalmaz: „Az elmúlt két évben az is aktívan elkezdte puszta kényszerűségből használni a netet, akit eddig nem érdekelt. Így mára rengeteg az olyan felhasználó, aki nem ismeri az eszközök által nyújtott lehetőségeket, a biztonságos használatukat, de az alapvető illemtant sem. Az arctalanság, illetve a tér- és időbeli elválasztottság ráadásul igen csábító formája a stresszlevezetésnek, amihez rengetegen élnek például a közösségi média kommentszekcióiban. Könnyebben támadunk, könnyebben vagyunk bátrak online. Ráadásul írásban hamar félreértjük egymást, nem jellemző a visszakérdezés, pontosítás, eleve támadóállásban helyezkedünk el. Az, hogy rosszat feltételezek, egy tipikus védekezési mechanizmus: Ha igazam van, nem csalódok. Ha nincs, pozitívan csalódok. Ezek mind-mind súlyosan sérültek az elmúlt két évben. Csak mindezek után következik az elismerés szükségletének szintje, amelyben az én és mások megbecsülése, tisztelet következik. Ennek nem, vagy csak nehezen jut hely, gondolat és igény, amíg az alatta lévő szintek nem biztosítottak.”

 

Tehát baj van, és nem is kicsi. Mégis, vagy inkább pont ezért egyre több a békésebb, nyugodtabb, közösségibb (köz)életet sürgető hang. Leginkább alulról szerveződő, kis közösségekben hallható hangok ezek. Amíg azonban nem változik a központi, igazán nagy befolyással bíró narratíva, nincs más opció. A megkérdezett szakértők mindegyike ezt az utat látja járhatónak azok számára, akik más alapvetések mentén szeretnének élni. „A viselkedés kultúra is változik, de sokkal lassabban, mint a társadalom. A viselkedés kultúra menti át a hátán azokat az értékeket, amelyek most elhalványultak a mindennapokban és a közbeszédben is. Ahogy Márai Sándor írta a Füveskönyvben: „A műveltséget nem csak a könyvek mentik meg, a műveltséget a köznapok apró reflexei mentik meg.” A változást tehát kicsiben, nekünk kell elkezdenünk.” – ebben látja a lehetőséget Görög Ibolya, melyre bíztató jeleket lát munkája során, hiszen egyre több fiatal keresi fel tanácsadását. Úgy tűnik, az igénytelenség igényt szül a normalizálódásra. A mindennapokra a viselkedéskultúra szakembere a következő tanácsokkal szolgál:

Varga Szilvia Edit is hasonló megoldást lát. „Egyénileg magamon és a szűkebb környezetemen tudok változtatni. A játszma vége és a tudatosság választása a kommunikáció igazi eleje. Először magammal kell foglalkoznom ahhoz, hogy észrevegyem, így lehetőségem nyíljon kilépni a játszmából. Meg kell találnom, miért zavar ez a helyzet, és szem előtt tartanom, hogy én mit akarok, mire van szükségem? A legtöbb internetes komment szekció parttalan vitákba torkollik, amely igazából a résztvevőknek is rossz. Ahhoz, hogy ki tudjunk lépni az üzengetésből, először magamnak kell megálljt parancsolnom. Ez persze nem azt jelenti, hogy hagyom magam bántalmazni, hanem azt, hogy nem vagyok hajlandó bizonyos szint alá menni és visszatámadni. Ehelyett például jelezhetem higgadtan, hogy nem szeretném ilyen hangnemben folytatni a beszélgetést, vagy akár visszakérdezhetek pontosításért, megnyitva a lehetőséget a párbeszéd előtt. Ezzel lehet megtörni az ördögi kört, melyben csak a győzelem és vereség eleve harcos paradigmájában mozgunk, és amelyben legfeljebb látszatgyőzelmet lehet aratni. Diplomácia, konszenzus lenne a jó út. Sajnos ez a nehezebb és hosszabb folyamat, de gyakorlással egyre könnyebbé válik. Egyre több a kapcsolódó ismeretanyag és a mentálhigiénés és/vagy kommunikációs szakember. Az erőszakmentes kommunikáció módszere például pontosan ilyen helyzetekre ad gyakorlati megoldásokat.”

Varga Szilvia nem csak egyéni, de közösségi kapcsolódásokra is biztat minket. „Sok apró kezdeményezés él, amihez megéri csatlakozni. Kicsiben, lépésenként haladva apránként vissza lehet kapni az összefogásban és az emberekben való hitet, hiszen itt új emberekkel találkozhatunk, együtt tehetünk valamit, és közben elkerülhetetlenül beszédbe elegyedünk. Ekkor máris kiderül, hogy nem is olyan harapós ez a világ, sokan mások is ugyanúgy kapcsolódásra és békés együttélésre vágynak, mint mi. Fontos az is, hogy azt érezzük, hozhatunk döntéseket, nem csak sodródunk egy általunk kontrollálhatatlannak tűnő társadalmi helyzetben. A sodródás, a bizonytalanság szorongást kelt, ami menekülésre vagy ismét támadásra buzdít. Éreznünk kell, hogy nem vagyunk tehetetlenek!” Politikai színtéren a Kétfarkú Kutyapárt akciói jelentenek üdítő színfoltot (streetart, városfelújítás, gerillakertészkedés, Rózsa Sándor Népi Kampánypénz Tékozló Alap, Köszpénz). Nem politikai alapon pedig tényleg csak a csillagos ég a határ, de a példának okáért itt a nemluxustáska vagy a közösségi kertek.

2021 őszén meghirdetésre került egy, kifejezetten a közbeszéd helyzetének változását célzó felhívás. Egyéni elköteleződésre nyújt lehetőséget a Fogjunk össze a békés közbeszédért! petíció, mely szorosan kapcsolódik a keresztény szemléletű, de a társadalom egészére vonatkozóan gyümölcsöző és nyílt párbeszédet szorgalmazó Szemlélek magazinhoz. Mára 24 országból több mint 4300 aláírónál tart a kezdeményezés. Gégény István szerint igény nagyon is lenne a békére, a tiszteletre. „Csak az a baj, hogy ez nem igazán áll érdekében egyetlen vezetőnek, szervezetnek sem. Így nincs ki mögé beállni. Aki kimondja, hogy baj van, onnantól célponttá válik. Ezért hallgatnak az emberek. De valakinek fel kell szólalnia, ki kell mondania, hogy elég. Mi lettünk ezek a valakik, és a minket érő, egyre növekvő számú támadás, bár elszomorító, de egyúttal azt is jelzi, hogy jó úton járunk, mert zavarjuk a sötétséget. Nem vagyunk nagy tényező, de bemozdítottuk az állóvizet. Hozzáadott értéket képviselünk, új színfolt vagyunk. Kovász szerepet töltünk be a remélt változás felé vezető úton: kelesztjük az emberekben az igényt a jóra, és megmutatjuk, hogy igenis lehetnek tiszta gondolataik és vágyaik 2022-ben is, ahogy erre példát is mutatunk a Szemléleknél. Ez a közvetett hatás az igazán fontos. Meghallgatás, rákérdezés: ennyi a recept. Újra kell tanulnunk a kedvességet, elsősorban magunk, majd mások felé. Kiszolgáltatjuk magunkat, ha megengedjük, hogy manipuláljanak minket.”

A petíció csak az első lépés volt a társadalmi aktivizmus útján. 2022-re szerkesztőségük „Ne féljetek!” évet, tematikus kommunikációs programot hirdetett: „Úgy tapasztaljuk, hogy a magyar társadalom sokszínű közösségét láthatatlan bilincs tartja fogságban. Sokan félnek a koronavírustól, a klímaváltozástól, a migránsoktól, a politikai kilátásoktól, a jövőtől. A legnagyobb baj, hogy már egymástól is félünk. Hiszünk benne, hogy gondolkodással, párbeszéddel, egymás iránti nyitottsággal le tudjuk győzni e félelmek sokaságát.”

Ha ezek a megoldási módok nem is hatnak közvetlenül a közbeszédre, az egyéni igyekezetben és az igényesség fel nem adásában, a közösség és a jószándék megtapasztalásában hatalmas erő rejlik. Ez reményt, kitartást és jó példát ad, ellensúlyozza a negatív felhangokat. Más választásunk pedig úgy tűnik, egyelőre nincs. Ahogy Pécsi Rita fogalmaz: „A változás alulról felfelé, tehát a neveléssel, és persze az önneveléssel kezdődik el. Tömegeket nem lehet nevelni – vannak próbálkozások, de nem lesz sikeres. Az élet növekedése mindig belülről, a kicsitől a nagy felé vezet: lassanként kis oázisokat teremthetünk, és családunkban, közösségünkben, baráti körünkben, saját kapcsolatainkban mondhatjuk ki, hogy nem tűrjük el ezt a kommunikációt.”