Szobányi emberség I.

Egy a millió orosz-ukrán háború által írt történetből. Nem arról akarok beszélni, hogy milyen rendes emberek vagyunk vagy hogy mennyire rossz dolog a háború. Arról akarok beszélni, hogy miért és hogyan jutottunk el odáig: befogadók leszünk, és hogy milyen volt megélni ezt az időszakot. Mert egy ilyen történet sosem ott kezdődik, amikor kinyílik az ajtó és belépnek az új lakótársak. És nem is ott végződik, amikor elintegetjük őket a Keletiben.

Nem hiszem el, hogy háború van. Nem hiszem el, hogy 2022-ben még mindig van, aki szerint a fizikai erőszak bármire is valódi megoldást jelenthet. Hogy a hatalom, a nacionalizmus vagy bármilyen gazdasági érdek megér akárcsak egy emberéletet is. Napokig nem térek magamhoz. Nem tudok aludni. Dühöt szül bennem az agresszor elleni indulat. Tudatosan kell felrázom magam az ellene irányuló kegyetlen gondolataimból: az erőszak tényleg erőszakot szül, még bennem is.

Hogy háborgok a dolgokon, csak figyelemelterelés. Ha nem foglalom le magam ezekkel a képzelgésekkel, akkor marad a szorongás. A nyers, alaktalan, folyamatosan mardosó félelem. A percről-percre tudósítások, az elemző cikkek és a podcastok csak rontanak az állapotomon. Limitálom a beérkező információk mennyiségét, de ez sem segít sokat, így meg azon pörgök, miről maradok le… kiszolgáltatottnak érzem magam, semmi felett nincs kontrollom. A folyamatos vészjelzéstől az agyam szinte teljesen leáll, a gondolkodásom beszűkül, egyre inkább az ösztöneim vezérelnek. Sok éves tapasztalatból tudom, hogy így is marad, amíg nem tudom kirángatni magam a befagyott mozdulatlanságból. Cselekednem kell, hogy magamhoz térjek.

Mit csináljon az ember, ha a feje felett lóg egy háború? A, B, C és D terveket gyártok, határidőket, végső jeleket szabok meg magamnak. Általánosságban nem vagyok elragadtatva a nagy magyar valóságtól, de minden csak viszonyítás kérdése. Szerencsések vagyunk, állapítom meg, ahogy a vonatról leszálló vagy batyukkal gyalogló emberek képeit nézem. Bűntudattal keveredik bennem a sajnálat, ahogy teljes kényelemben hátradőlve lesem az életüket. Az érlelődő döntés rólam is szól, nem csak a vegytiszta segítő szándékról. Nem hagy nyugodni a kérdés: milyen ember vagyok? Milyen szeretnék lenni? Akarok-e segíteni? Mi az, amit tenni vagy adni tudnék?

Igazából már az első nap tudom a választ: szoba. Van két üres vendégszobám. Itt többesszám dukál, mert ugyanúgy a Férfié is, mint az enyém. Együtt kell döntenünk, bele akarunk-e vágni. Félve mondom neki az ötletet a háború harmadnapján. „Már én is gondoltam rá”, jön a válasz, és ezen a ponton végre elkezd olvadni a szívem körül állandósult szorongás. Ha csak a mi aprócska szintünkön is, de úgy érzem végre, hogy nem vagyok tehetetlen. Ingyen van, és nagyon sokat jelent. Nekem legalábbis nagyon sokat jelentene, ha elveszettségemben valaki egy matraccal, forró zuhannyal és biztonságos hellyel kínálna meg.

Jól hangzik, hogy segíteni akarunk, de tényleg meg akarjuk lépni? Idegenekkel lakni, időt, pénzt, kényelmet rászánni? Kiknek, hogyan, mennyi időre? Ez elköteleződés, ez vállalás. Segíteni akarunk, de jól segíteni. Ez nem az a helyzet, amiben félúton azt mondja majd az ember, hogy bocsika, inkább hagyjuk. Pontosan tudnunk kell a saját határainkat ahhoz, hogy ez működhessen. A magunk, de az ő érdekükben is. Nem mennek sokra olyan segítséggel, amit megbánunk, és kellemetlen, egymást kerülgető napok után keserű szájízzel csukjuk be utánuk az ajtót.

Gondos mérlegelést követően megszabjuk a paramétereket: mindenképp olyasvalakik jöjjenek, akikkel tudunk kommunikálni (magyarul vagy angolul), max négy ember. Köszönet a győri különítménynek, Fazekas-Bolla Rékának és jógásainak, akik egy nagy rakás baba-mama-női termék adományozása mellett kölcsönadtak számunkra egy gyerekágyat is ágyneműstől! Szükség esetén így már piciket is megfelelően tudunk fogadni. Legyen legfeljebb 4 éjszaka az első turnus hossza, ez bőven elég idő kicsit aludni, feltöltődni, felkészülni a következő útszakaszra – és nekünk is jó próbaidőszak. Takarítunk, ágyneműket húzunk, helyet teremtünk a leendő lakóknak. Ahogy elkezdtük az előkészületeket, úgy leszünk egyre idegesebbek, mert ekkor válik valóságossá: tényleg meglépjük!

Már csak jönniük kell. Ki gondolná, hogy ez sem olyan egyszerű? Mai modern emberhez híven kiposztoljuk a lehetőséget a Segítségnyújtás (Ukrajna, Kárpátalja) nevű Facebook csoportban. Aztán külföldi csoportokban is. Aztán várunk. Ülünk a babérjainkon, hogy na most aztán mennyi mindent tettünk az emberiségért!

Aztán nem történik semmi. Órák teltek el, a türelmetlenség nő, percenként pillantok a telefonomra. De semmi. Egy idő után leesik: bár mi a 21. század maximális kényelmében ülünk itthon, a bőröndnyi életmaradékot cipelő menekültek most a világ egy teljesen más szeletében léteznek. Netük nincs, a csoportot nem ismerik, még csak épp elindult a civilek alulról szerveződő szálláshely elosztó rendszerének kitalálása. Ez így nem fog menni. Marad a hagyományos út: kocsiba be, irány valamelyik pályaudvar. Akit találunk (és jönni is szeretne), hozzuk. Annyi a cél, hogy ma éjszakára valakiket biztos helyen tudjunk.

Ismét nagy lendületet kaptunk, izgatott öltözködés, kartonpapír hiányában egy pizzásdoboz tetejét tépem le és béna, óriási betűkkel rákanyarítom, hogy „free rooms up to 4 nights, 4 person”. A Férfi menekülőre fogja, ahogy az alkoholos filcet a papíron nyesztetem, de nagyon akarom, hogy látszódjék az üzenet. Kicsit szégyenlem, elég átabota lett, de aki nem elég laza vagy kétségbeesett, hogy lecsapjon ránk egy ilyen eszkábált felirat alatt, az ne is jöjjön. Bevágódunk a kocsiba, indulunk. Végre valami történik! Vagy legalábbis azt hittük. Két kanyar után elröhögöm magam: egyhelyben ülünk a munkaidő utáni dugóban, a hatalmas szándék, a béna tábla és mi ketten. A lelkesedés nem repít el a szokásos budapesti csúcsforgalom felett. Közben folymatosan lesem a neten, mikor érezik vonat, aszerint célozzuk meg a Nyugatit vagy a Keletit.

Aztán befut az üzenet: hatvan Ukrajnában tanuló ghánai orvostanhallgató vár egy közösségi térben befogadókra. Ismét mérlegelünk: ki tudja, mikor, hová görül be a következő csoport menekült. Olvastuk, hogy aki nem jókor indult segíteni, az feleslegesen álldogál ott, sőt, lehet, hogy üres autóval megy haza. A közösségi házból biztosan lesz kit elhoznunk. Angolul tudnak, az életvitelünkhöz a fiatal felnőttek tökéletesen passzolnak. Valószínűleg kevésbé traumatizáltak, mint egy férfiakat hátrahagyott helybéli család, akinek mindene odaveszett a háborúban. Nem olyan nagy baj, ha nem mélyvízzel indítunk. Ráadásul az elmúlt évek minősíthetetlen menekültellenes politikájának köszönhetően valószínűleg sokkal kevesebben nyitottak színesbőrű menekülteket befogadni. Nekik ugyanúgy elkél a segítség, mint bárki másnak.

Így hát a közösségi ház felé vesszük az irányt.

Folytatás jövő héten: Szobányi emberség II.