Magazin

„Köszönöm az álmot…”

Paul Auster Az illúziók könyve című könyvéről

Apropó

A 21. század Kiadónak hála ismét elérhető magyarul a Paul Auster életmű-sorozat. Auster egyszerű de nagyszerű stílusa, mélylélektani ismeretekről tanúskodó, összetett alakjai, és a játékos, kiszámíthatatlan történetmesélése lényegi kérdésekre világít rá, miközben igazi kikapcsolódást nyújt.  A kortárs amerikai író művei mindannyiunk könyvespolcán helyet érdemelnek.

Az illúziók könyve azért, mert Auster humorosan és egyben fájdalmasan mutatja meg benne, miként korlátozzuk saját magunkat, építjük fel saját hiedelmeinket, és hogy mennyire szükségünk van a másikra a feloldozáshoz. A regény hagyományos műfaja mellett megjelenik az esztétika, filmelemzés, művészetelmélet is.

A könyvről

A regény az idősíkokat váltakoztatva, “történet a történetben” mutatja be két férfi életének végérvényes összefonódását. A kapocs kettejük között a művészet (Mann filmes, Zimmer irodalmár), a trauma, és egy rejtély, amely a századeleji filmest a jelenbe (nyolcvanas évek) emeli. Auster életével több kötődést is mutat a regény. Író a főszereplő (mint több könyvében is), emellett Zimmernek tulajdonítja az Utazások a szkriptóriumban című könyvét. Auster maga is próbálkozott némafilm forgatókönyvek írásával.

Mindkét férfit olyan csapás érte, amelyre nincsenek szavak. Mi marad utána? Hogyan tovább? Lehet-e, szabad-e élni? Mindkét főszereplőt ez a kérdéskör kísérti. Egyikük kitörni akar a trauma által létrehozott vákumból, míg másikukat a traumára való építkezés, az egész életen át tartó vezeklés motívuma tartja életben.

Hans Zimmer felesége és két kisfia halála után jódarabig magányba és alkoholba menekül. Befagyva vegetál, semmi és senki nem tud igazán eljutni hozzá. „Egyvalaki maradt, akiel ki tudtam jönni, mégpedig saját magam… csakhogy én nem voltam igazából senki, nem is voltam igazából életben. Csupán tettettem, hogy élek.” Elveszettségéből Hector Mann tudja először kimozdítani: filmje megnevetteti. „Talán nem hangzik nagy dolognak, de ez volt az első alkalom, hogy június óta bármin is nevetni tudtam, s amikor éreztem a mellkasomban hirtelen feltörő és a tüdőmben ropogó görcsöt, felfogtam, hogy ez még nem a teljes vég, hogy énem egy része még mindig élni akar.” Zimmer ebbe a szalmaszálba kapaszkodik, és fejest ugrik Mann életébe. A róla szóló könyv befejeztével rejtélyes levelek érkeznek Zimmerhez, amelyek nem hagyják, hogy lezárja a Mann-nal való kapcsolatát, kíváncsisága az élet, egyúttal egy másik tragédia felé sodorja.

Hector Mann némafilmes alkotó, élete rejtély, fiatalon, híres-hírhedt művészként egyik napról a másikra tűnt el Hollywoodból. Először a filmjei által, majd egy fiatal lány elbeszéléséből derül ki egyre több és több részlet életéről, eltűnéséről, traumájáról, művészetéről. Őt is a halál kísérti, de Zimmerrel ellentétben Mann nem tud, nem akar túllendülni rajta. Bűntudata köré építette fel egész életét, művészetét is ennek rendelte alá. A tragédia után első dolga volt filmes ismertetőjelét eltüntetni. Ez nem csak rejtőzködését segítette elő, de a bekövetkezett végletes átváltozás külső jele is. Eltűnésekor „már nem volt bajusza. Úgy álcázta magát, hogy eltüntette legjellegzetesebb kellékét, arcát a kivonás aktusával egy másik arccá alakította.”  Egy darabig üres élettel kínozta magát: „Látva a nő szemében az értetlenséget, szerencsésnek érezte magát, hogy épp egy ilyen tompa agyú, jellegtelen lotyóval akadt össze. Akármennyi időt tölt is vele, tudta, mindig egyedül lehet mellette.” Végül szerelmet talál, de nem tud szabadulni a saját magára szabott büntetéstől. A bűntudata kötelezi szeretteit is, a haláleset mellett ez a másik fő konfliktus életében. Fájdalmasan szépen bomlik ki a mélylélektani dráma a könyv végére.

Élethelyzetükre mindkettejüknek más lesz a válasza, de mindegyikük válaszában alapvető szerepet kap a művészet. Legyen akár profán, vígjáték, komédia, egy bajuszmozgás, vagy legyen magasirodalom (Chateaubriand újrafordítás), a művészet kényszere még a traumánál is nagyobb. „Fel sem tettem a kérdést, hogy mindez megéri-e. Feladatom volt, és nekem csak az számított, hogy kitartsak mellette, tegyek róla, hogy el lesz végezve.” Mindketten alkotnak rendületlenül – hogy a műalkotással mi lesz, lehet, az már egy más kérdés. Művészetelméleti kérdéseket feszeget Auster, amikor a műalkotás céljáról, sorsáról, a közönséghez való viszonyáról tart kiselőadást a könyv több pontján is. Részletesen bemutatja Mann több filmjét is, a regény időről-időre filmleírássá változik. Jelenetről-jelenetre halad a némafilmeken, minden mozdulat, mimika jelentőségteljes. Fontos szerepe van ezeknek a részeknek, hiszen bemutatják a rendezőt magát, és megalapozzák, hogy megértsük később a néző nélküli film ítéletének súlyát. „Ha valaki elkészít egy filmet, de nem mutatja meg senkinek, létezik a film vagy sem? Így indokolta meg, amit tett. Filmeket készít, amiket sosem mutat be közönség előtt, a filmezés puszta gyönyöréért filmezik. Lélegzetelállító nihilizmus, de azóta is tartja hozzá magát. Képzeld el, hogy biztosan tudod, jó vagy valamiben, olyan jó, hogy elkápráztatná a világot, ha látná a munkádat, te viszont elrejtőzöl a világ elől. […] Amennyire én tudom, Hector az első művész, aki azzal a tudatos, előre eltökélt szándékkal alkot, hogy megsemmisítse a műveit.” A megsemmisítés aktusa végül művészeti tetté, a filmek élettörténetének szerves részévé növi ki magát: „Friedának viszont a két dolog egy és ugyanaz volt, két lépés az alkotás és pusztítás egységes folyamatában. Mindvégig ő volt kijelölve, hogy meggyújtsa a gyufát és befejezze a munkát, s azóta folyamatosan egyre nőtt benne ez a gondolat, míg végül elnyomott minden mást. Apránként esztétikai elv lett a saját jogán.”  

Azoknak ajánlom a könyvet, akik nem csak egy kalandos, fordulatos regényre vágynak, hanem nyitottak a művészetről való gondolkodásra is.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *