„Még amikor egy katona fegyvert fog a fejemhez, akkor is többféle megoldási mód létezik”

Van egy pince a nyolcadik kerületben… – a legtöbben talán nem happy enddel végződő történetet várunk egy ilyen nyitómondat után, pedig ebben az esetben pontosan erről van szó. Kovács Ildikó önvédelmi oktató bázisa található itt, aki hiszi, hogy mindenkinek van lehetősége, hogy biztonságban érezze magát. A háborúval kapcsolatos félelmekről, a felkészülés lehetséges módjairól, az önvédelmi lehetőségeinkről kérdeztem, és szakmai véleményét kértem stratégiai nyugalom ügyben is. Interjú.

Elmagyaráznád nekünk, mit jelent pontosan a „stratégiai nyugalom”?

Uhh… hát… inkább nem tenném.

Miért?

Mert ezt a kifejezést eddig nem ismertem. A szókapcsolat maga talán nem a legszerencsésebb, hiszen a nyugalom eleve a statégia része. A higgadt megfigyelés az átgondolt cselekvés előfeltétele. Viszont a stratégia szót nagyon szeretem. Igényli azt, hogy valaki tájékozott, előrelátó, okos legyen, egy lépéssel mindig előrébb járjon. Hogy figyelje a környezetét, hogy kontrollálni tudja a saját érzéseit, hogy végül ő jöjjön ki jól az adott helyzetből. Ez egy nagyon komplex fogalom, amely az önvédelemhez szorosan kapcsolódik. Merthogy mi a cél? Hogy ép bőrrel megúszd. És ehhez mi kell? Hogy jó legyen a stratégiád. Ez egyben interakció is, hiszen figyelem a másik viselkedését, és arra reagálok. Vagy cselekszem, mert tudom, hogy a másiknak arra valószínűleg mi lesz a válasza. Mindent igyekszem számításba venni, és ez alapján kiválasztani, ami a családomnak és nekem a legjobb.

Akkor a stratégia alkalmazása végülis jó tanács ezekben a napokban.

Igen, és ha megfigyeled, mindenki ezt is csinálja. Mindenki elkezdett terveket felállítani. Várunk, figyelünk, és arra fogunk reagálni. Ez mindenkinél máshogy jelenik meg. Van, aki kiveszi a pénzét a bankból, van, aki összekészít egy bőröndöt a legfontosabb dolgokkal. Kiváltja az útlevelét, esetleg tartós élelmiszert, tisztálkodó eszközöket vásárol, kicsit feltankol, biztos, ami biztos. De az is lehet, hogy csak visszafogja a költését, tartalékot képez, pénzügyileg tudatosabbá válik. Nem veszi meg a huszadik farmert, mert úgysem tudja magával vinni. Vagy megnézi, mik a lehetőségei – hova tudna majd menni, akár országon belül is? Milyen munkát tud majd ott végezni? Mire jó a tudása? Át kell gondolnunk a dolgainkat, időt kell szánnunk a helyzetünk felmérésére.

Neked hány terved van?

Van egy pár. Azt húzom majd elő, ami szerintem az adott szituációra a legjobban alkalmazható. A döntéssel a folyamat azonban nem ér véget: jön a kiértékelés. Meg kell néznem, jól döntöttem-e, és ha nem, mi legyen a következő lépés. Tanulnom kell belőle. Ez mind-mind önvédelem. Az önvédelem lényegében a túlélésről szól. Ősi ösztön, melyről az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján azt hittük, nemigen van jelentősége. Hiszen jó környéken lakom, magamra tudom zárni a lakást, akár még be is tudom kamerázni, jó munkahelyem van. Most kiderült, mennyire törékeny ez a biztonság valójában.

Te félsz?

Mármint a háborúval kapcsolatban?

Kezdjük azzal!

Ezzel kapcsolatban leginkább olyan félelem van bennem, hogy hogyan fogok tudni gondoskodni a gyerekemről. Hogyan fogok tudni dolgozni, élni, enni adni neki? Tudok-e majd itt maradni vagy muszáj lesz-e elmenni? Én nem akarok elmenni. Persze ha menni kell, megy az ember, de alapvetően én itt szeretnék élni és megtalálni a biztonságomat. Ezért teszek is, azzal, amit csinálok, de van az a helyzet, amikor azt mondja az ember, hogy ebből ki kell lépni. Ezt is tanítom. Ha neked nagyon nem oké már egy szituáció, két dolgot tehetsz: változtatsz rajta, vagy fogod magad és kilépsz belőle. Otthagyod a helyzetet.

Félelem vezetett ehhez a szakmához is?

A konkrét okát nem tudom, miért indultam el ebbe az irányba. Azt azonban tudom, hogy elsősorban biztonságérzetet szeretnék adni az embereknek. Annyira fontos és mégis olyan könnyű elveszteni! Vannak, akik komoly megpróbáltatásokon lépnek túl egész könnyedén, semmi hatással nincs a jelenlegi életükre, és vannak, akiket annyira megvisel egy számunkra kisebbnek tűnő esemény is, és minden nap hordozzák a lenyomatát. Akármivel fordulnak hozzám, ezt a sebet igyekszünk közösen gyógyítani.

Tényleg vannak, akik könnyedén feldolgoznak nagyobb traumákat is, vagy ez csak látszat?

Igen, vannak, akiknek valahogy zsigerből jó megoldásaik vannak. Nagyon változó, kinek milyen megküzdési stratégia jön be. Nincs bevált recept, nekünk magunknak kell rájönnünk az évek folyamán, a mi gépezetünk hogyan működik.

Ugyanennyire sokrétűek az indokok is, amivel megkeresnek téged az emberek?

Igen, ugyanakkor nem. Vannak tendenciák, de ezeken belül a történetek és a variációk száma végtelen. Legtöbben azért keresnek meg, mert velük történt valami. A hozzánk érkezők úgy hatvan százaléka ilyen. Sokan vannak, akiknek egy szerettükkel történt valami, és ez érintette meg annyira érzelmileg, hogy az edzések mellett dönt. Van, amikor ismeretlennel történik valami, de valamiért nagy port kavar az ügy vagy híres ember az áldozat, ezért nagy a hatása. És van az a nagyon tudatos, nagyon előrelátó típus, aki egyszerűen csak felkészült akar lenni.

Mindenki megosztja veled a történetét?

Ha nem is az első alkalommal, de igen, előbb-utóbb mindenki. Ez egy nagyon bizalmi téma. Meg vannak az első alkalmas, standard válaszok: mindig is akartam önvédelmet tanulni, régóta érdekelt…

Végülis ez is önvédelem.

Igen. Sokan vannak, akik megérkezésükkor még maguk sem tudják, mi hozta le őket, csak valahogy érezték, hogy ezzel foglalkozniuk kell. Majd később, esetleg pszichológusnál állt össze a kép, hogy egy eddig elnyomott-elfelejtett élmény van a háttérben.

Mennyire indultak meg az emberek az önvédelem felé a háború hatására?

Érezhetően nőtt a létszám, de azért nem áll az utcán a sor. Sokféleképp lehet oldani a háborúval kapcsolatos feszültséget. Aki ide lejön, az kifejezetten a fizikai bántalmazással kapcsolatos félelmén dolgozik. Egyre tudatosabbak az emberek. Sokan már nem külső forrásból várják a segítséget, hanem rájöttek, hogy tudniuk kell megvédeni magunkat. Megnyugtató lehet egy eszköz, de az nem feltétlenül tud megvédeni, mert veszélyhelyzetben örülök, ha tudom, hol a kezem meg a lábam, nemhogy még előkapjam a táskámból a spray-t és még jó irányba is célozzak vele. Egy idegen sem fog sajnos megvédeni, ez a szomorú tapasztalat. Több mint tíz éves munkám során egy kezemen meg tudnám számolni, hány esetben mesélték a lányok, hogy segítséget kaptak. Jellemző, hogy inkább végig nézik buszon, megállóban, utcán az eseményeket, de nem avatkoznak be. Változott a közhangulat, már nem érezzük felelősnek magunkat a másik emberért. Tartottam nemrég egy ingyenes, nyílt női képzést, több mint húsz fő érkezett. Az edzés utáni beszélgetés során kiderült, hogy többeket is családi történetek sarkalltak a részvételre.

A háború felelevenítette a családok emlékezetét?

Abszolút. A háború kezdetét követő héten már érkeztek is a történetek. A háború a nagyszüleink generációján erőteljes lenyomatokat hagyott, amit a mostani háború sokakban felidézett. Ha eddig nem is esett esetleg szó ezekről a gyerekekkel, unokákkal, ez most témává válhatott. Az idő múlásával és a mostani világrendben, nyitottságban ezek a történetek egyre inkább elmondhatók, megoszthatók. A mostani generációnak nagyon fontos ez a tudás. Egyre többen akarják tudatosan feloldani ezeket a családi traumákat, maguk és az elkövetkező generációk érdekében is.

És ezt önvédelemmel akarják elérni? Nem erre való a pszichológus?

Ez a két dolog a biztonságérzet két oldala: a testi és a lelki. Nagyon szépen kiegészítik egymást. A fizikai mozgással megtapasztalhatjuk, mire képes a testünk. Ez hihetetlenül feltölti az embert. A mostani világban ez kiváltképp fontos. A mai munkák nagyon nagy százalékában nincs kézzel fogható produktum, amit manuálisan készítünk el. A végeredmény sokszor fiktív, virtuális. Nem úgy tevékenyek ezek a szakmák, mint régebben. Az, hogy fizikailag képes vagyok megvédeni magam, hogy a testem hasznos és működik, hatalmas élmény, amely lelki folyamatokkal kapcsolódik. Ritka az is, hogy idegenekhez hozzáérjünk. Ezt is szokni kell. Van, hogy olyan mélységű dolgokat indítanak be ezek a tapasztalatok, hogy pszichológusra, mentálhigiénés szakember segítségére is szükség lehet.

Te észreveszed ezt a pontot?

Igen. Ilyenkor elbeszélgetünk róla, mi jött elő, elmondom, én mit látok, az érintett pedig azt kezd vele, amit szeretne, akkor, amikor készen áll rá.

A családi rémtörténeteken túl a jelenben is bőven akad félnivaló. Ezek is felmerültek a beszélgetések során?

Hogyne. A fegyvertől, az erőszaktól való félelem és a kiszolgáltatottság volt a három legnagyobb téma. Az ingyenes alkalmon résztvevők legtöbbje azóta is jár hozzánk edzeni. Azt látom, hogy a bennük lévő félelem kezd lassan feloldódni. Kaptak a problémájukra egy megoldást, tudnak cselekedni, nem tehetetlenek.

Tényleg nem azok? Mit tud tenni egy nő egy fegyveres katona ellen? Nem önámítás az, hogy meg tudják védeni magukat egy ennyire komoly helyzetben?

Az, hogy van egy fegyveres katona és egy kiszolgáltatott nő, nem egy szituáció. Ez az esetleírás nekem kevés. Hogy került abba a helyzetbe? Hol vannak? Milyen a helyszín? Van-e ott rajtuk kívül még valaki? Az önvédelem nem ott kezdődik, hogy már benne vagyunk a helyzet sűrűjében. Az önvédelem arról szól, hogy tudatosak vagyunk, figyelünk a környezetünkre, megelőzünk, próbáljuk elkerülni azt, hogy fizikailag kelljen megvédeni magunkat. Ez a történet sem ott kezdődik, hogy szemben állok egy katonával. Ha ezen a ponton ébredek a tudatomra, akkor nincs önvédelmi ismeretem, tudatosságom. Ekkorra egy csomó lépés kimaradt. De még amikor egy katona fegyvert fog a fejemhez, akkor is többféle megoldási mód létezik. Persze ennek már nagyon komoly pszichológiai vonatkozása van.

Mit érnek a mesterséges, biztonságos körülmények között elsajátított ismeretek stresszhelyzetben?

Ha valamit gyakorlok, az rutinszerűvé válik. Ha abban a szituációban voltam már, még ha mesterséges környezetben is, emlékszem majd a mozdulatokra. A testem tudni fogja, mit kell tennem. Például szorítottak már oda a falhoz és fojtogattak, önkéntelenül le fogom szorítani az állam, ahogy nyúlnak a nyakam felé; bontani fogom a fogást, ütni, rúgni fogok. Ez a helyzet nagyon rémisztő tud lenni, ugyanakkor igazából mind a négy végtagom szabad – de erre rá kell jönnöm, meg kell tanulnom. Ha ezt megtapasztalom az edzőteremben, az első sokkhatás után (merthogy a teremben is történik ilyen) tevékennyé válok. Így a sokk éles helyzetben is hamarabb elmúlik, márpedig ilyenkor minden másodperc számít. Nem baj, ha nem jut eszébe pontosan, amit tanultunk. Nem baj, ha nem tökéletesen hajtja végre a tanult mozdulatsort. De tud majd valamit csinálni. És ez a lényeg. A lányoknak is mindig azt mondom: mindegy, mit csinálsz, csak csinálj valamit!

Érkezik visszajelzést olyanoktól, akiknek használniuk kellett az edzésen megszerzett tudást?

Igen, persze. Sajnos rengeteg. Nagyon fontos, hogy egy-egy ilyen eset után átbeszéljük, mi történt. Négyszemközt mindenképp kiértékeljük a helyzetet, és ha a mesélő beleegyezik, akkor a csoportban is. Helyre kell rakni az eseményeket. Többször megtörtént, hogy az illető elégedetlen volt azzal, amit tett, mert úgy érezte, nem jól vagy nem azt csinálta, amit kellett volna. A beszélgetés során azonban mindig kiderült, mennyi mindent csinált jól, amit viszont észre sem vett. Mondok egy példát! Az illető el volt keseredve, hogy nem sikerült elvennie a kést egy helyzetben. Mire a végére értünk, kiderült: minek vette volna el? Volt olyan figyelmes, hogy nem is került közvetlenül a kés közelébe. Jól taktikázott, beszélt, éber volt, megtalálta a pótkulcsot, menekülés közben nem esett át az előszobában semmin. Mert figyelt. Egy karcolás nélkül jutott ki a lakásból.

Szóval igazából nem verekedni tanítod a nőket?

De nem ám! Ez egy jellemző és nagyon félrevezető sztereotípia.

Sokszor megkapod ezt?

Ó, igen, meg azt is, hogy én is egész nap verekszem! De igazából pont nem erről van szó. Az önvédelem sokkal több ennél: taktika, testbeszéd, kommunikáció, pszichológia, önismeret. A saját testem működése, határai. Egyáltalán: milyen hosszú a kezem, a lábam? Nagy tapasztalatok ezek. De az is, hogy lelkileg mire vagyok képes. Mennyire bírom a fájdalmat, a stresszt? Elkerülhetetlen, hogy edzésen be ne csússzon véletlenül egy-egy ütés. Arra hogyan reagálok? Milyen érzések jönnek elő belőlem? Ideges leszek, mérges, nekimegyek a másiknak? Inkább az ellenkezője: picire összemegyek és lefagyok tőle? Ez komoly terhelés, és van, hogy csak az adott helyzetben derül ki az igazság, akárki akármit is feltételez magáról.

Volt már, aki edzésen omlott össze?

Persze, volt. Ez sosem tudható biztosan előre. Akik személyes érintettség miatt keresnek meg, azoknak eleve azt javaslom, hogy magánórán találkozzunk először, hogy ezt a helyzetet egy kicsit átdolgozzuk, hogy ne a csoportban történjen meg az esetleges összeomlás. Azzal sincs amúgy semmi baj. Ez egy biztonságos, megtartó közeg, mindenki pontosan tudja, miről van szó, ha mégis ilyen történne. Ez főleg akkor fordul elő, ha a trauma tudattalan. Ha olyan mélyre van elásva, hogy az illető nem is emlékszik, majd itt egy mozdulat, egy gesztus, egy hang előhívja. Ez számomra akkor is látható, ha az illető nem borul ki látványosan. Ekkor el szoktam óra után beszélgetni négyszemközt az érintettel, esetleg átnyergelünk magánórákra egy pár hét erejéig, hogy könnyebb legyen feldolgozni az adott érzéseket. Ott én is jobban tudok csak rá figyelni, segíteni neki.

Miért akarsz ennyire segíteni?

Ez egy nagyon jó kérdés. Bár mindenki erre tippel, legjobb tudomásom szerint engem nem ért trauma. Sokáig csapatban sportoltam, de az egyetem után mindenki elfoglalt lett hirtelen. Így elkezdtem edzőtermekbe járni, de hát a zumba, salsa, step aerobic és társai nagyon nem az én világom. A fitneszterem tetőterében küzdősport- és harcművészeti edzéseket is tartottak, végül kipróbáltam azt is. Már az első edzésemen úgy éreztem, valami fontosra találtam. Hét, nyolc év tanulás után még mindig így gondoltam, és immár a kezemben volt a tudás is. Szerettem volna minél több emberhez eljuttatni. Kifejezetten jól működnek a radarjaim, ez nagy segítség ebben a szakmában. Mivel a lányok körében nem olyan természetes, hogy elmenjenek egy küzdősport edzésre, ezt a küldetést találtam magamnak: az önvédelem kifejezetten a nők számára történő oktatását és népszerűsítését.

Csak lányok, nők fordulhatnak hozzátok?

Nem, van kifejezetten fiú, férfiaknak szóló edzésünk és férfi oktatónk is. De fontosnak tartottuk, főleg a bántalmazást szenvedett nők esetében, hogy először csak női, biztonságos környezetben ismerkedjenek a technikákkal. Így én viszem a női alkalmakat. Egyébként mindkettő célja ugyanaz: az egyszerű mozdulatokból álló, könnyen alkalmazható technikák elsajátítása. Képzéseinket folyamatosan fejlesztjük, nemrég országos kérdőíves felmérést indítottunk, amiben azt vizsgáljuk, a magyar lakosság mennyire tudatos akkor, ha saját maguk, vagy szeretteik védelméről van szó, illetve azt, milyen önvédelmi ismeretekkel rendelkeznek. A felmérés eredményeit oktatási anyagainkba, képzéseinkbe fogjuk beépíteni.

Ez egy nehéz küldetés. Mi a te önvédelmi technikád? Hogy nem visel meg?

Megtanultam letenni a történeteket. Van bennem egy doboz, egy munkadoboz, és ahogy bezárom a teremajtót, ez is bezárul. Mire hazaérek, végképp átkapcsolok, és csak munkaidőben nyitom ki újra. Régebben ez könnyebb volt, ma már non-stop érkeznek a kérdések, kérések, és persze valahol ez a dolog pont erről szól, ott lenni a másiknak, amikor kellek. Ugyanakkor ott kell lennem magamnak és a családomnak is, így mindig minden üzenetet megnézek, de csak a valóban fontos és sürgős megkeresésekre reagálok este vagy hétvégén. Így húzom meg a határokat. Emellett minden hétvégére elhagyom a várost, azokat a napokat természetben, vidéken töltöm, engem ez tölt fel.

Nehezebb lett ez a munka azáltal, hogy anya lettél?

Inkább úgy mondanám, hogy sok mindenen változtatott. Korábban is dolgoztam kisgyerekekkel, de a saját gyermekkel átélt játszóterezések, közösségi tapasztalatok sokat finomítottak, alakítottak az ovis és kisiskolás edzéseimen (és nem, őket sem verekedni tanítom). Még fontosabbá vált, hogy tudjam: ha én nem vagyok ott és nem vigyázok rá, akkor se essen bántódása. És itt visszakanyarodok ismét a háborúhoz: biztos vagyok benne, hogy minden kisgyerekes szülő legnagyobb félelme, hogy mi lesz a gyerekkel, ha egyszer ő nem lehet mellette valamiért. Ezek az érzések most nagyon felerősödtek. A célom az, hogy amennyire csak lehet, felkészítsem a kicsiket is a közösségi létre és az énhatárok világos kifejezésére. Ehhez kapcsolódóan fejlesztő mesekönyvet, kirakóst és mesekártyákat is készítettem. Nap mint nap azon dolgozom, hogy mindenki az életkorának és a helyzetének megfelelően ki tudjon állni önmagáért.