Szobányi emberség II.

Egy a millió orosz-ukrán háború által írt történetből. Nem arról akarok beszélni, hogy milyen rendes emberek vagyunk vagy hogy mennyire rossz dolog a háború. Arról akarok beszélni, hogy miért és hogyan jutottunk el odáig: befogadók leszünk, és hogy milyen volt megélni ezt az időszakot. Mert egy ilyen történet sosem ott kezdődik, amikor kinyílik az ajtó és belépnek az új lakótársak. És nem is ott végződik, amikor elintegetjük őket a Keletiben.

Kezdd az elején! Szobányi emberség I.

A központ egy régi belvárosi ház alagsorában működik. Nem volt nehéz megtalálni: a sarkon befordulva máris meglátjuk is a fekete fiatalokat a bejárat előtt. Páran épp gospelt énekelnek, az én  fejemben legalábbis ehhez a fogalomhoz áll legközelebb a Jesus meg God szavakkal teletűzdelt ének. Szürreális látvány a budapesti éjszakában. Fogalmam sincs erről a vallási közösségről vagy a ghánai kultúráról, de biztatónak értékelem a közvetlen hangulatot. Hosszú lépcső vezet le a tágas pincehelyiségben, ahol rengetegen várnak. Meleg van, de kevés a szék, a legtöbben álldogálnak vagy a csomagokon ülnek. Beszélgetnek, telefonoznak. Talán napok óta először találnak wifit, hogy üzenni tudjanak a szeretteiknek: kijutottak. Pizza-, tusfürdő- és fogkefe osztás. Megérzés alapon lépünk oda egy idősebb úrhoz, akit sokan vesznek körbe.

Egy darabig zavartan nézünk egymásra, majd kibökjük: szállásadónak jelentkeznénk. Örömében megölelget minket. Felírja a paramétereket: hová, hány embert vinnénk, mennyi időre, fiúkat vagy lányokat? Ez utóbbin nem is gondolkodtunk el eddig. Legszívesebben rávágnám, hogy lányokat, de egyből elszégyellem magam előítéletességem miatt. Fordított esetben kikérném magamnak, ha a nemem miatt különböztetnének meg valahol. Nem akarok ilyen lenni. Ráadásul sosem vagyok egyedül: ott van velem a Férfi, mindketten otthonról dolgozunk immáron két éve. Megszokhatnám már, hogy nem csak magamra számíthatok. Azt mondjuk végül, nekünk mindegy a leendő vendégek neme.

Az adatok megadása után parkolópályára kerülünk, várunk, amíg zajlik a logisztika. Pizzával kínálnak, amitől rettentően zavarba jövök. Hogy ehetném el az érkezők elől? Rajtunk kívül egy angol és egy magyar lány álldogál leendő lakóikra várva. Mindenki más ghánai. Kóstolgatom az idegen tömeget, figyelem magam, milyen érzés kisebbségben lenni. Még sosem próbáltam ezelőtt. Furcsa ez egyáltalán, vagy csak azt gondolom, hogy annak kellene lennie? Egy jó órás ácsorgás után végül egy koordinátor egy fiút és két lányt terel elénk. Milyen fiatalok! Milyen elveszettek! – gondolom, és minden aggodalmam elpárolog egy pillanat alatt. Később kiderül, hogy húsz év körüliek, ez az én 35 évemet már-már anyai, de legalábbis nővéri minőségben szólítja meg. Meglep, amikor a koordinátor kijelenti: velünk tart. Szeretnék látni, hová visszük őket. Milyen igaza van! Attól, hogy valaki segítséget kínál és bediktál egy címet, vihetné őket más helyre is, vagy esetleg lehetne a hely nem megfelelő (itt nem a luxus, hanem mondjuk az alapvető higiénia hiányára gondolok). Persze ettől még mindig lehetnénk pszichopaták, de egyrészt szerencsére nem vagyunk, másrészt legalább megteszik, amit tudnak, a biztonságuk érdekében. Itt adok magamban egy plusz pontot a vallási közösségeknek. Elképesztő látni ebben a helyzetben is az országhatárokon átnyúló megtartó erőt. Engem, közösséghez nem tartozót ki tartana meg egy idegen országban, ahol nem ismerek senkit?

Nem férek be az autóba, a többiek után metrózok. Mire hazaérek, már tele a nappali, a körbevezetés megtörtént, mindenki elégedett. Megkérdem a távozni készülő fiatalembert, aki amúgy itt tanuló ghánai, jelenleg menekültsegítő önkéntes, kér-e egy jó erős kávét, hogy bírja az éjszakázást. Inkább egy jó magyar pálinkát, nevet, és mi is koccintunk vele, igazán ránk fér. Lakóink nem tartanak velünk, egyikük sem iszik alkoholt. Eddigre már fél 10 felé jár az idő. Megismételjük a bemutatkozást. Ismét nem sikerült megjegyeznünk a számunkra idegenül hangzó neveket, de nagy örömmel nyugtázzák, hogy engem úgy hívnak, mint egyikük anyukáját, a Férfit pedig, mint másikuk apukáját. Mi ez, ha nem jó ómen? Kedvesek, de nagyon fáradtak. Amint lehet, magukra csukják az ajtót, hallom, hogy kulcsra is. Igazuk van, fut át az agyamon, jobb biztosra menni. Mi is visszavonulunk, és már túl is vagyunk négyből egy éjszakán.

Óvatos tapogatózással és nagyon udvariasan telnek az első napok. Kezdetben kizárólag a szobájukban töltik az időt. Először azt hittük, pihenni vágynak, de pár nap után gyanússá válik az elvonulás. Megértjük: csak igyekeznek minél kevésbé zavarni, úgy érzik, nincs joguk semmihez, hiszen szívességből vannak itt. A helyzet feloldásaképp lakógyűlést tartunk. Lefektetjük az együttlakás szabályait. A konyha és a nappali használatára kifejezetten megkérjük őket. Nekünk is könnyebb, ha tudjuk, kiszolgálják magukat. Jó ötletnek bizonyul ez a lépés. Kezdhettük volna ezzel, de még nekünk is bele kell jönni a házigazdáskodásba. A konyha felajánlásával új közös témára találunk, főzés közben akaratlanul is megered a nyelv. Nemigen van mit csinálniuk napközben, így kifejezetten örülnek a nappalihasználatnak, az angolra állított Netflixnek. Esténként összegyűlünk, ismerkedünk, igyekszünk többet megtudni egymásról. Persze mindennapos téma az ukrán helyzet. Nem akarunk ajtóstul rontani a házba, szép lassan derül fény a történetükre. Úgy írom le, ahogy tőlük hallottam.

Február 25.: Poltavában időről-időre lövések hangja hallatszott, bár katonákat nem láttak. Tanácstalanok voltak, mit tegyenek, ahogy mindenki. Boltba menet megállította őket egy rendőr, aki angol nyelvtudás hiányában mutogatva igyekezte jelezni: menjenek el mielőbb a városból. Időközben terjedt a hír a cserediákok között: ma indulnak az utolsó vonatok, a később indulókra már csak nők és gyermekek szállhatnak fel. Azonnal menniük kell. Nem tudni, később hogyan tudják elhagyni a várost. A legfontosabbakat beszórták egy nagy hátizsákba (étel és papírok, pár ruha), majd kulcsra zárták az albérletüket, és elindultak.

Az első szakasz egy öt órás vonatút volt Kijevbe. Bár estére értek oda, a vonaton minden világítást lekapcsoltak. Túl jó célpont lettek volna bombázások idején. Már eddig is szorosan álltak az emberek sorok között, de akit még tudtak, felengedtek a vonatra. Két órán át álltak a kijevi pályaudvaron, és csak vártak a sötétben, hogy tovább mehessenek. A csendet csak a lövések zaja törte meg.

Innen Lvivbe indultak tovább, ez újabb, nagyjából nyolc órás utat jelentett.

Február 26.: Lviv, végállomás. Iszonyatos embertömeg ömlött le a vonatról. Teljes volt a tanácstalanság. A nyelvi nehézségeket bizonytalan menetrend tetézte. Hogyan tovább? Lesznek-e még vonatok? Merre és hogyan lenne érdemes indulni? A pályaudvart nem ennyi emberre tervezték, nem volt hová behúzódni és felmelegedni a nagyjából fagypont körüli hidegben. Így telt el a peronon öt óra kérdezősködéssel, állandó újra tervezéssel, megoldáskereséssel.

A bajban megjelentek az első nyerészkedők is. Leleményes helyi autósok fuvart kínáltak Ungvárra (Uzhhorodra). Persze meglett volna az ára: a nagyjából négyórás autóútért fejenként 200 USA dollárt (úgy 67 000 Ft-ot) kértek volna.

Öt óra elteltével végre megérkezett a hír, hogy nemsokára jön egy vonat, amely tovább viszi őket Csapra (Chopra). A felszállást és még egy óra várakozást követően végül tényleg tovább indultak.

Ismét egy nyolcórás út következett.

Február 27.: Csap már csak negyven percre van autóval a magyar határtól. Innen egy jó órás tolongás és autóért sorbaállás után fejenként 85 USA dollárért (nagyjából 28 000 Ft-ért) találtak fuvart a lónyai határátkelőhöz. A negyven perces autóút a határátkelőnél feltorlódott sor miatt igencsak megrövidült. Az autós kitette őket a sor végén. Innen egy jó huszonöt percet sétáltak a határátkelőig, és még egyszer ugyanennyit a magyar oldalon. Az átkelés maga könnyű és gyors volt. Az első Lónyánál átkelő menekültek között voltak. Talán ezért lehetett, hogy hiába állt ott egy busz, nem engedték felszállni őket valamiért, így újabb egy órát álltak a hidegben a busz mellett. Egy óra múlva további gyalogosok érkeztek, így végre felszállhattak a buszra melegedni. Február 27-én este értek be a faluba, ahol az indulás óta először kaptak ellátást és pihenhettek meg a melegben. Itt töltötték az éjszakát.

Február 28.: végül tovább indultak Budapest felé, először autóval a lónyai kompig, majd tovább ismét gyalog (később kiderült, itt lett volna busz, de valahogy nem tudtak róla) majd busszal a vasútig, ami egészen a Keleti Pályaudvarig hozta őket. A Közösségük tagjai már vártak rájuk, elvitték őket a közösségi házba, ahol pár órával később megismerkedtünk.

Nem vagyok földrajz zseni, kétszer is megnézem az útvonalukat, és erőteljesen csodálkozom, mekkora Ukrajna. Nem csoda, hogy az első két napjuk alvással és evéssel telik, pihennek, töltekeznek. Egy napunk egy röpke öt és fél órás sorban állással telik a bevándorlási hivatal előtt, de legalább már a hivatalos tartózkodáshoz szükséges pecsétjük is megvan a következő 30 napra. Fő szempontjuk az iskola, épp a medikus képzés felénél tartanak. Akárhogy is lesz, csak ez ne vesszen el! Hír ugyan minden nap jön, de minden nap más. Teljes a bizonytalanság. Maradjanak vagy továbbmenjenek? Ha át kell jelentkezni más egyetemre, a Semmelweis Egyetem nagyon jó választás. Akkor nem utaznak tovább. Ha nem SE, akkor irány Németország, ahol rokonok várják őket akár hosszabb távra is. Telnek a napok, közeledik a péntek, de látszik, ebből addig nem lesz semmi. Ismét döntenünk kell, maradhatnak-e tovább.

Valójában nem akarjuk elküldeni őket. Az igazi kérdés, hogy – mivel elutazunk hétvégére – itt merünk-e hagyni három vadidegent a lakásban, rájuk bízva mindenünket? Egy napig őrlődünk, de mindketten tudjuk, nem fogjuk kitenni őket. Csütörtökön reggel mondjuk el nekik a jó hírt. Jobban meglepődnek, mint mi magunk. Megkönnyebbülésüket és örömüket látva ismét úgy érzem, nem lehet baj. Nem is lett. Hazaérve nagyobb rend fogadott minket, mint mikor elmentünk.

Aki segít, az készüljön fel arra, hogy semmi sem biztos, hogy az adott helyzethez kell alkalmazkodni és kész. A négy napos tervünket sikerült is hamar elengednünk, de a távozás bizonytalan dátuma rengeteg további kérdést vet fel. Március végére már elígértük a szobát. Persze sok minden halasztható és átszervezhető, de pont ez (budapesti kórházi kivizsgálás miatt) nem olyan. Meddig ér a segítő keze és felelőssége? Mennyit kell beáldozni ebben a helyzetben? Vegyem el inkább egy szerettemtől a segítségem? Egyszer úgyis menniük kell, és eddigre az is kiderült, hogy szerencsére vannak olyan anyagi helyzetben, hogy ez ne okozzon problémát. Annyit tudunk tenni, hogy jó előre szólunk nekik. Ismét összehívjuk a lakógyűlést. Szégyenlősen kezdünk bele a mondanivalónkba, de a lehető legjobban reagálnak. Minden nap ajándék, mindent köszönnek. Ismét helyreáll a rend, megvannak a keretek.

Aztán az élet megoldja ezt is. A harmadik héten az egyetem végül online-ra vált, a tanárok onnan közvetítik az óráikat, ahová menekültek. Így ezt a félévet biztosan be tudják fejezni, a többi meg majd kiderül. Így nem maradnak Magyarországon, várják őket a rokonok. Este jegyvétel, két nap múlva pakolás, indulás. A Keletiben furcsán izgatott és meghatott hangulatban búcsúzkodunk. Nagy ölelkezésekkel, integetéssel hagyjuk ott őket. Megegyeztünk, ha visszafelé jönnek, szólnak mindenképp. Azóta már üzentek, hogy rendben kiértek a végleges szálláshelyükre. A szülők többször üzentek nekünk: bármikor szívesen látnak minket Ghánában. Valamiért elhiszem. Ezek után sokkal több mindent elhiszek.

A négy helyett tizennyolc éjszakát maradtak. Ebbe belefért sok-sok beszélgetés, pár közös filmnézős este, egy séta a várban, két magyaros (gulyásleves és palacsinta, majd húsleves és vörösboros marhapörkölt) és két ghánai ételbemutató: jollof és sült rizs. A maradékokok vegyítését nagyzolón fúziós konyhának neveztük a búcsúesten: marhapörköltet ettünk sült rizzsel és céklával.

Meglepően jól összeillettek, ahogy mi magunk is. Nagy szerencsénk volt, hogy pont ők érkeztek hozzánk. Igazi lutri egy ilyen helyzet. Hazudnék, ha azt mondanám, nem esik jól a csend és a nyugalom, mióta elmentek. Hazudnék, ha azt mondanám, örök barátokkal gazdagodtunk. Néha nehéz volt ennyien lenni az otthonunkban. Sokszor megleptek kulturális, korosztályos és hitbéli különbségek (biztos őket is). De mindent összevetve mégis sokkal könnyebb volt, mint elképzeltem. Vettünk már részt korábban is segítő kezdeményezésekben, gyűjtöttünk ruhát, pénzt, tisztálkodószereket. Adtunk bútorokat, ha arra volt szükség. De ez nagyon más volt. Így még sosem segítettünk: szemtől-szemben, magunkat, magunkból adva, közvetlenül. Láthattuk visszatükröződni az örömet, amelyet a tetteink okoztak. Hogy mennyire sokat jelenthet, amit adni tudunk.

Most értettem meg igazán, miért jó adni. Nem mondom, hogy egyáltalán nem simogatja az ember egoját a hála vagy az emberek csodálkozó tekintete, amikor kiderül ez a történet. Legtöbbször, a bátor, jó ember jelzőt kaptuk meg. De igazából egyikkel sem tudok azonosulni. Azt érzem, hogy sokkal könnyebb volt megtenni, mint korábban gondoltam volna, és hogy jó volt idegenek szemüvegén át látni magunkat. Láttam, hogy képes vagyok biztonságot adni, hogy jó nálunk lenni. Megláttam a saját erőmet általuk.

Nem csak nekem tart tükröt ez a kaland. Ha valahol mesélek erről, rövidke hallgatás után sokszor hallom: én is szeretnék segíteni, sokszor eszembe jut, de rohannak a napok, így valahogy mindig elmarad. Utalni fogok egy szervezetnek, milyen jó, hogy emlékeztettél. Pedig én nem emlékeztetni akartam. Én nem kértem számon, nem kérdeztem semmit. De úgy látszik, a tettem igen. Talán így terjed a jó.

Mindehhez egyáltalán nem kellett sok minden. Csak egy kis emberség.