„A szegénységen átsejlik a nemesség” – Csenyéte másik arca

Az ország legszegényebb települése a száz százalékban romák lakta Csenyéte. A Felzárkózó Települések program keretében mindennapos a Magyar Máltai Szeretetszolgálat jelenléte a helyszínen. Az évek munkájával felépített bizalom lehetőséget ad egy szinte láthatatlan világ megmutatására. A szervezet kommunikációs csapatának tagjaként Majoros Árpád Csaba helyszíni fotókkal, Mátrai Roxána szövegekkel nyújt betekintést ebbe az ismeretlen életbe. A Láss mögé! vándorkiállítás hiánypótló párbeszédre sarkall a szegregációban megjelenő intim és örömteli pillanatok megragadásával. Interjú.

A kiállítás egy része itt látható és olvasható online!

Solymáron nyílt meg a kiállítás 2022 februárjában. Jelenleg Pécsen látható.  Mik a további tervek?

Majoros Árpád Csaba: Szívesen elvisszük bárhová, ahol fogadókészség mutatkozik. Ez a téma nem mindenhol működik. Nem kirakatba való, nem klasszikus kiállítási anyag. Soha nem is volt cél, hogy kiállítás legyen belőle. Nem szeretem ezt a szót, mert műalkotást feltételez, amit megcsodálunk majd továbbmegyünk. Ez az anyag nagyon más. Két év látogatásainak esszenciáját gyúrtuk össze.

Miért pont Csenyéte?

Majoros Árpád Csaba: Képzeljük el, hogy szenteste napja van! Már csak pár darab fenyő árválkodik az árusnál. Ott áll köztük a legnyomorultabb, amit senki nem akar hazavinni. Na, ez Csenyéte. A legesélytelenebb. Ha itt meg lehet valamit csinálni, mindenhol meg lehet csinálni. Átlagos színvonalon élőknek nagyon nehéz elmagyarázni az itteni körülményeket. Korábban többségben voltak a magyar lakosok és az itt élő cigányok legtöbbje muzsikálással kereste a kenyerét. Mára se magyarok, se tradicionális zenész cigány családok nincsenek, csak az enyészet maradt. Össze lehet hasonlítani, húsz év alatt mennyit változott a helyzet. Ha nem tudom, nem hiszem el, hogy az Országalma című ’98-as magyar film itt játszódik.

Mátrai Roxána: Ez Magyarország legszegényebb települése. A kilencvenes évek elejétől a kétezres évek elejéig több szervezet is tevékenykedett a településen, kiemelt figyelmet fordítva az iskolára, óvodára, de a programok nem hoztak tartós eredményt. A kétezres évek elején mondták ki, hogy a falu menthetetlen. A Felzárkózó települések programban elindult házfelmérések képeivel találkoztam először, szerettem volna élőben is látni a falut és hogy mi is történik ott.

Milyen céllal és körülmények között készültek a képek?

Majoros Árpád Csaba: Az egész a házfelújítási programból indult, melynek első lépése az épületek felmérése volt. Hivatalos munkám a Szeretetszolgálat napi tevékenységének dokumentálása, így kerültem abba a különleges helyzetbe, hogy beléphettem és fotózhattam minden egyes csenyétei házban. Bár ez adminisztratív dokumentálást jelent, én máshogy is szeretek ilyenkor jelen lenni. Észreveszem a közben zajló eseményeket, figyelek, igyekszem kapcsolódni. Kíváncsi vagyok. A munka elején jutott eszembe, hogy ha már úgyis minden házhoz elmegyünk, összehívom a családokat és portrékat készítek róluk. Régi falusi szokás elevenedett így meg, amikor a fotográfus még házról-házra járt. Nem magamnak és nem is kiállítási céllal készítettem őket. Ők megajándékoztak azzal, hogy odaálltak, megmutatták magukat és az otthonukat, így én is szerettem volna adni nekik valamit. Később rászántunk egy hétvégét, minden család portréját előhívattuk és bekereteztettük. Egy alkalommal visszamentünk, kiosztottuk nekik. Ezeknek az embereknek egy kézzel fogható képük sincs magukról. Legtöbben még sosem látták a családjukat egy közös a képen. A képi világ pedig nagyon fontos, főleg a vidéken élő embereknek, ahogy a család is. Egy csoda született a körülmények ellenére. Így indult a kapcsolatunk, s azóta is vissza-visszatérünk hozzájuk. Minden alkalommal történik valami, amit érdemes lefotózni, amiről érdemes írni. Ez mind a napi munka mellett zajlik, csak észre kell venni. Nem ez a fő feladatunk, de fontos részét képezi annak, amiért ezt csinálni érdemes.

Hogy fogadták a képeket?

Mátrai Roxána: A képek készítésekor ígéretet kaptak, hogy megkapják majd a portékat. Nagyon várták, de nem tudták előre, mikor történik majd meg. Utca, házszám szerint sorba rendeztük a képeket, hogy majd így osztjuk ki, de aztán alighogy elindultunk a Jelenlét Pontról, szájról-szájra terjedt a hír. Mindenki körénk sereglett. Amúgy is mindig kicsit fesztivál hangulat uralkodik a faluban, de akkor szinte elözönlöttek minket. Mindenki az utcája nevét kiabálta. Káoszos volt a nagy roham, és hatalmas volt az öröm. Ezzel máris visszaadtunk számukra valamit, de szeretnénk még egyszer meglepni őket. Egyelőre ez még csak egy távoli terv, de jó lenne elvinni a kiállítást Csenyétére, hogy ilyen keretek között is megnézhessék magukat. Érdekelne, hogy ők mit látnak bele, benne, hogy tetszene nekik, hogy látják az utóbbi éveket a kiállítás fényében. Jó lenne erről beszélgetni majd velük is.

Van személyes kedvenc a portrék között?

Mátrai Roxána: Az egyik kedvenc képünk, amelyen egy nénike szerepel. Gyönyörű volt a portája, alig volt valamije, mégis rend és tisztaság uralkodott nála. Nem minden ház ilyen, de több ilyen is van. Mikor odaértünk, épp befejezte a felmosást. A kertje pompázott a kovácsoltvas kerítés túloldalán. A fotón a háza ajtajában áll, szőlőlugas veszi körül. Egyszerű méltóság és szépség sugárzik róla. Mire visszamentünk, ágyban fekvő beteg volt. Sokat gondolkodtunk, hogy mit tegyünk, de végül bekéretőztünk hozzá és így is átadtuk neki a képet. Elmondhatatlanul nehéz és mégis gyönyörű volt.

Ez a pillanat rámutat a közvetlen viszonyra, amely az egész anyag jellemzője. Személyeknek vagy a máltás kabátnak szól a bizalom?

Mátrai Roxána: A kabát ahhoz elég, hogy egyáltalán oda tudjunk menni, és kapcsolatot tudjunk teremteni. De utána  már az számít, hogy te magad hogy állsz hozzá, hogy beszélgetsz, hogy kérdezel. Hogy megvárod-e, hogy ő jöjjön oda, hogy tudsz-e hallgatni, hogy megadod-e a tiszteletet. És hogy mennyit adsz magadból. Ezen múlik minden.

Kíváncsiak?

Majoros Árpád Csaba: Én nagyon kíváncsi vagyok rájuk. Ilyen értelemben nem érdek nélkül megyek oda. Szeretném tudni, mi van a fejében, a lelkében. Mit eszik, hogy él, milyenek a mindennapjai, mik az álmai. De ezt csak úgy tudom meg, ha én is őszinte vagyok. Nyers és kíméletlen kérdéseket kapunk főleg a tiniktől, amiket tudni kell azonnal a helyén kezelni. Erre nincs recept, nem tudom, tanulható-e. A másodperc töredéke alatt kell felmérni a rezdüléseket, a szándékot, és dönteni kell, miként válaszolok.  

Mátrai Roxána: Szívesen beszédbe elegyednek. A felnőttekkel nekem több alkalomra volt szükség. Ki kellett várni az idejét, hogy megszokjanak, de aztán elindult a párbeszéd. Én nem nyomulok, nem rontok ajtóstul a házba. A gyerekekkel nagyon könnyű volt már az elejétől kezdve. Mikor először mentem le, nagyon féltem. De már akkor futottak felénk, amikor meglátták a máltás autót. Amikor kiszálltam a kocsiból, megfogták a kezem, feltettek vagy ezer kérdést, és egy pillanat alatt rendben voltunk. Nagyon nyitottak mindenre. Velük bizonyos szempontból egyszerűbb, mint a városi gyerekekkel. Nincsenek agyonterhelve információkkal, teljesen máshol van a fókusz. A városban az érdeklődés felkeltése, fenntartása a pedagógus legnehezebb kihívása, hiszen annyi az erős inger. Itt ez nincsen. Itt mások a nehézségek.

Annyira más ez a világ, hogy a drón láttán azt a kérdést kaptátok a gyerekektől: „Mi az? Az most száll fel az Istenhez? Vagy az az Isten?”

Majoros Árpád Csaba: Elképesztő pillanat volt. Mintha egy Kusturica filmbe csöppentünk volna. Jöttek a purgyék, én meg szaladtam körbe-körbe. Nem előlük, hanem mert elment a jel, semmi nem úgy működött, ahogy kellett volna, féltem, hogy leesik a drón ésatöbbi. Ők pedig őszinte csodálkozással kapkodtak utánam és mindenemhez, még sosem láttak ilyet. Ráadásul mindez az áhitat alatt történt. Antal András, a helyi programvezető nagyon jól kezelte a mozgolódást. És mindig történik valami hasonló.

Milyen változásokat láttok ez alatt a két év alatt? Mozdult-e valamerre ez a dolog?

Majoros Árpád Csaba: Műholdról biztos nem látható, de az én gondolkodásom szerint van változás. Ez a lényege ezeknek a fotóknak és a szövegeknek is. Ebben megjelenik az eredmények láthatatlan része, például a közösségépítés, ami alapot teremt a további munkának.

Mátrai Roxána: Persze kézzel fogható eredmények is vannak. Tavaly ősz óta több tetőt felújítottak, kályhák érkeztek a kisgyermekes házakba. Többen dolgoznak a közfoglalkoztatottként a Jelenlét Ponton. A helyiek együtt takarították ki a templomot. Az elmúlt évtizedekben nem volt állandó egyházi jelenlét a faluban, a templom használaton kívülisége és a szükség pedig oda vezetett, hogy az épületből már csak az üres falak maradtak meg. Az eredetileg református templomot 2013/14-ben az evangélikus egyház jelképes összegért megvásárolta, majd 2016-ban felújíttatta, tetőt emelt rá. Következő tavaszra újra eltűnt a tető. Most egyelőre nem épül újjá a templom. Amikor a közösségben megszületik az igény, akkor segítséget kapnak ahhoz, hogy maguk újítsák fel, hasonlóan a házak felújításához.

A templom központi elem a kiállításon is. A romok üzenete mégsem az, hogy „még a templomot is széthordják”, hanem a remény. Nálatok az üresen meredő falak között kirajzolódik egy freskó, a természetes égbolt, amely alatt újra közösségi élet indul a körülmények ellenére is.

Majoros Árpád Csaba: Mi nem ítélkezni megyünk oda A családok meleget csinálnak bármiből, amiből tudnak. Mi is ezt csinálnánk, ha szükség lenne rá. Ezt nem látják át sokan: hogy miért történnek ezek a dolgok. Hogy miért járnak az erdőre fáért? Honnan máshonnan szereznének? Itt nincs gáz, nincs áram, nem lehet csak úgy bekapcsolni a radiátort. A hónap második felében miért nem jár egy-egy felsőtagozatos gyerek iskolába? Mert napi ötszáz forint a buszjegy az iskolába és vissza – és a családban mondjuk van öt gyerek. A havi családi összbevétel pedig nem sok mindenre elegendő. Bolt? Nincs. Volt, hogy láttam uzsoraárust csomagtartóból árulni. Megnéztem mi mennyibe kerül, a csirkefarhát akkor épp 3000 Ft volt. Ezt nem lehet felfogni háttértudás nélkül. Hiszen sokan még csak hasonló helyzetben sem voltak soha. És ismét visszatérnék a képekhez: akkor vagyunk képesek megérteni valamit, ha képünk van róla. Ha nincs hozzá semmi a fejünkben, kapaszkodó az emlékeinkben, akkor az a dolog felfoghatatlan.

Ezért fontos ez a kiállítás?

Majoros Árpád Csaba: Számomra igen. Képeket akarok mutatni az embereknek, hátha akkor a megértés aktusa is megtörténik. De már azt is nagy lépésnek érzem, ha valakiben csak új kérdések merülnek fel a kiállítás nyomán. Ezzel tudtam a helyére rakni magamban azt is, hogy jövök én ahhoz, hogy kiállítást csináljak intim családi pillanatokból. A kiállítással nem kérünk, nem adományra buzdítunk. Nem megmenteni akarunk, egyszerűen csak megmutatni, közelebb hozni, új színárnyalatot adni hozzá.

Mátrai Roxána: És ezért is nagy felelősség, miként mutatjuk meg őket akár írásban, akár képeken. Kell mellé a történet, mert olyan messze van tőlünk ez a világ, hogy nem feltétlenül egyértelműek a fotók. Nem lehet mankók nélkül a világ elé tárni az anyagot.

Nem, mert nem értjük. Én például a szöveg olvasása előtt azt hittem, hogy az egyik képen a kisfiúk épp ellopják a fa Jézus szobrot. A szöveg olvasása után pedig rájöttem, hogy nem lopnak, hanem templomot rendeznek be. És hirtelen szembesültem a saját előítéletemmel.

Majoros Árpád Csaba: És de jó, hogy ezt el is merted mondani nekünk! Ez az egész kiállítás lényege: a párbeszéd kezdeményezése, az előítéletek felülírása. Beszélgetnünk kell ahhoz, hogy bármire is jussunk egymással.

A kiállítás címe: Láss mögé! Ti hogy láttok mögé?

Majoros Árpád Csaba: Nekünk a hosszabb távú dokumentálás a munkánk. Van időnk és lehetőségünk a mélyére nézni. Közelebb megyünk, így eltűnnek a félelmek és a sztereotípiák. Ha te a saját otthonod civilizáltságából meglátsz egy ilyet, esélyed sincs felfogni, hogy ebben mi az érték. A megértés elmarad, ami azért veszélyes, mert így a félelemvezéreltség marad helyette. De ha képesek vagyunk (és már megint a kép szó köszön vissza) úgy jelen lenni, hogy nem ítélkezel, akkor már elindulhat valami.

Mi ennek a kulcsa?

Majoros Árpád Csaba: Szerintem a szocializáció. Hogy milyen mintáid, képeid vannak. Ha olyan tapasztalataid vannak, mint például nekem, átlátsz a szükségen, és az igényt látod azokban a dolgokban, amik sokakat taszítanak. Átlátsz rajtuk, és reflektálni kezdesz rá. Akár még szépségnek is látod. Amint nem az ítélkezés hangja szólal meg bennem, meg tudom hallani, hogy a belső képeim miként rezonálnak ezekkel a helyzetekkel. Hogy hány olyan alkalom volt az életem során, amikor sokat jelentett volna, ha akárcsak egy ember is mellém áll vagy segít. Nekem ez segít a megértésben és abban, hogy jól tudjak köztük lenni. Sokat lehet tőlük tanulni. Olyan társadalmat képeznek, ami már nincs. Ott megállt az idő. Vissza tudunk utazni velük az időben egy olyan rendbe, ami a miénkben már nincs meg.. Nem feltétlenül jobb mindenben a mi fejlett társadalmunk és életmódunk annál, ahogy ők élnek.

Mátrai Roxána:  Én tanyán nőttem fel, nem ennyire szegény környezetben, de hasonló miliőben. Teljesen normális volt a kerti budi, a cipő nélküli gyerekek, a sokgyerekes cigány családok. Azért mutattam meg a képeket az ismerőseimnek, mert számomra szépek ezek az emberek. És csodálkoztam, hogy sokan egyáltalán nem ezt vették észre, hanem csak a rossz körülményeiket.. Ebből tűnt fel először, hogy valamit máshogy látok, mint mások. Nekem nem kell legyőznöm magamban a megrökönyödést.

Így lehet indiai hercegnőnek nevezni Izát, az egyik ott élő ötgyermekes anyukát. Mi tükröződött benne?

Mátrai Roxána:  Az ő esetében a szegénységen átsejlik a nemesség. Mert egyrészről természetesen ott a nyomor. Látom az egészségi állapotát, a kiszolgáltatottságát. Másrészről viszont elképesztően finom mozdulatai vannak, kellemes a hanglejtése. A vele született intelligenciája, kedvessége egyszerűen kitűnik a környezetből. A lehetőségei determinálják, de ez csak egy dolog. Van, ami ettől független. És még bennem is van előítélet, hiszen meglepődtem a nemességén.

Majoros Árpád Csaba: Mindettől függetlenül, amit hallasz és olvasol a faluról, minden igaz. De fontos tudni, hogy Csenyéte nem csak abból áll. Nem akarjuk túlidealizálni a helyet és túlromanticizálni az embereket, mert az sem lenne igaz. De hiány van a jó pillanatok megmutatásából, pedig ez is ugyanúgy része a világuknak.

Ők hogy látják magukat?

Majoros Árpád Csaba: Annyira izolált világban élnek, hogy nincs nagy rálátásuk az ezen kívüli létre. Így nehezen tudnának összehasonlítani. De akkor vajon mi hogy tudunk? Hogy határozhatnám meg innen a nagyvárosból, hogy nekik mi a jó, az elfogadható? Miért kellene mindent uniformizálni? Volt rá példa, hogy lakóparkokba költöztettek cigány családokat, akik ezzel nem tudtak mit kezdeni. Eltüzelték a parkettát és a parkban, tűzön főztek továbbra is, ahogy azt anno megtanulták. Lassan, nagyon lassan lehet csak változtatni.

Mátrai Roxána:  Ez a Jelenlét program lényege is. A programban dolgozó szakemberek felmérik, hogy valójában mire van szükségük a mindennapokban, és mi az, ami valóban segítség. Minden családnak más az igényszintje, a tudásszintje. Sok helyen látni, hogy a megfelelő támogatással egy lelkes és elszánt apa hegyeket hord el a hátán a családjáért. Amin leginkább változtatni lehet itt és most, a legelső pillanatban, az a mi hozzáállásunk. Az, hogy emberszámba vesszük őket.

Két év után is lelkesek vagytok.

Mátrai Roxána:  Igen, de mi nem vagyunk ott minden nap. Ha beszélgetnénk a korábban próbálkozókkal, szerintem azt látnánk, hogy mindenki ugyanilyen lelkesedéssel vágott neki. Csakhogy mérhetetlen energiákat emészt fel egy ilyen munka. Elképesztő emberfeletti erőt és folyamatos jelenlétet kíván. Ez az erő a korábbi törekvések alkalmával elfogyott. Az állandó helyben dolgozó munkatársakat is meg kellene kérdezni. Nekünk alkalmi látogatóként könnyebb dolgunk van.

Vecsei Miklós mondta a kiállítás megnyitón: „Mi, akik itt a jóléti erkélyen élünk, feltesszük-e magunknak a kérdést, hogy van-e ehhez közünk?” Sikerül igent ébreszteni az emberekben?

Majoros Árpád Csaba: Az igenek nem a kiállításon és nem is a megnyitón dőlnek el, de talán adhatunk hozzá egy aprócska nyomatékot. Nem biztos, hogy hozzánk visszajut, mit ad valakiknek a kép vagy a szöveg, de később megszólalhat benne valami. Az igenek éles helyzetben dőlnek el. Hogy akkor miképp reagál valaki. Elfordul vagy segít a rászorulón? A nagy változások emberöltőkben mérendők, de a kis magvakat most kell elültetni ahhoz, hogy egyszer kifejlődhessenek. Fel kell fognunk, hogy közünk van egymáshoz, hogy nekünk akkor jó, ha a szomszédunknak is jó. Ezek a láthatatlan energiák igenis hatnak ránk a mindennapokban. Elfordíthatjuk a fejünket, ezek az emberek akkor is ott lesznek. Ezt kezelni kell valahogy. A romos házak, a méltatlan körülmények miatt mintha nem is békeidőben, hanem ostrom alatt készültek volna a képek. És valóban bombák repkednek az ilyen települések felett: az enyészet bombái, a közöny és az érdektelenség bombái. Itt vannak Magyarországon, de ezekre csak nagyon kevesen figyelnek. Pedig a nyomor ugyanúgy rombolja a családokat, öli az embereket, csak ez épp egy lassabb és csendesebb gyilkos. Most a háború kapcsán látszik, hogy mekkora összefogásra képes a társadalom – jó lenne, ha ennek a láthatatlan világnak a problémáit is közelebb tudnánk hozni. Mi ebben szeretnénk változást elérni, párbeszédet indítani.

Az alkotókról

Mátrai Roxána

“Gyerekkoromtól kezdve két világ tengelyén mozogtam, az életem két ellentétes pólus mentén zajlott. A hétvégéket gyakran Budapesten töltöttem nagyszüleimnél, hatalmas nagypolgári lakásukban élveztem a bőség természetességét, míg hétköznaponként Édesanyámmal egy tanyán éltünk, erősen puritán körülmények között. Mondhatom, hogy nagyon korán megismertem a szegénységet, de sosem éltem meg a nélkülözést. Imádtam a tanyát, számomra a folyamatos alkotás színhelye volt. Az istálló falára festettem, a fenyőerdő adta tobozokból szobrászkodtam, szerepjátékokat játszottam és mély barátságot kötöttem a természettel, az állatokkal, növényekkel és fákkal. Volt, hogy féltem a rókáktól az iskolából hazafelé, vagy a térdig érő hóban gyalogoltam órákig a téli időszakban, esténként pedig a kutyáink kísértek ki a kerti budiba, amíg nem volt a házunkban fürdőszoba. Megtanultam, hogy hogyan kell a békákat a kútból kimerni ahhoz, hogy tiszta vizünk legyen. Pont ugyanígy tanultam meg csinosan felöltözve, az etikettnek megfelelve, fényes éttermekben ebédelni a családom többi tagjával. A szegénység számomra ugyanolyan magától értetődő és természetes állapot volt, mint a bőség. Mindkét világnak láttam a szépségét és az árnyoldalát is. Ez a mai napig így van. Ha Csenyétére érek, haza is érkezem. Otthonos a közeg és az állapotok. Mikor a városba visszaérünk és beülök az irodai értekezletre, ugyanilyen magától értetődőnek veszem a meleg kávét és a fogyasztói világ látszólag gondtalan bőségét. Igyekszem a jelenlétemmel és az írásaimmal is egy olyan szintézist létrehozni, ami érzékenyít és közelebb hozza egymáshoz ezt a két világot.”

Majoros Árpás Csaba

“A matek óra már a felénél járt, amikor én még a Telepi utca sarkán kuporgó hajléktalannal beszélgettem a tízóraimat megosztva. Ennek a beszélgetésnek az emlékével léptem be először, néhány évtizeddel később, önkéntes fotósként a Máltai Szeretetszolgálat egyik hajléktalanellátó intézményébe. Feladatom az intézmény napi működésének dokumentálása volt. Ezzel együtt pedig lehetőségem nyílt folytatni a beszélgetéseket és egy-egy jelentős pillanat megörökítését is. Küldetésemnek érzem láttatni mindazt ami a sáros ucákon, romos falakon, kopottas kabátokon túl létezik. Jelen vagyok, rögzítem a pillanatot és közben nap mint nap azzal szembesülök, hogy különbségeink kizárólag a sors adta lehetőségeinkből fakadnak. Csenyéte számomra egy gyönyörű és kemény világ, ahol sokszor nincs tüzelő, víz, se villany. De mindig lehet találni egy pici fényt, ami pont elég egy fotó elkészítéséhez. Ugyanezt a fényt látom itt az emberekben is. Hálás vagyok. Hálás a Máltai Szeretetszolgálatnak, a végeken dolgozó szociális munkatársaknak, akik nélkül nem jöhetett volna létre ez a kiállítás. És hálás vagyok Roxinak, amiért rendületlen hittel és tiszta tudatossággal írja velem életünk történetét, és szavakba önt olyan képeket is, amik a szemnek láthatatlanok.”