Magazin

Tariqa: népzenék transzcendentális randevúja

Tariqa koncert, Opus Jazz Club 2022.01.26.

Indítsd el a videót, hogy hallhasd is, amiről olvasol!

Ha balra fordulunk a Bálna mellett, még a Corvinus előtt, a Mátyás utcában találjuk a Budapest Music Centert. Bejárata modern, impozáns száj a hagyományos, századeleji homlokzaton. Az Opus Jazz Clubhoz az épület gyomra felé visz az út. A kifejezetten zenei célokra, így az akusztikai tényezők figyelembevételével készült koncert- és étterem a majdnem százötven éves gangos bérház régi udvarából került kialakításra. A megvalósítás annyira jól sikerült, hogy az épület 2014-ben elnyerte a világ legnagyobb építészeti portálja, az Architizer versenyén az Építészet és hang kategória első helyezését. Több okból is megéri aláereszkedni a barlangba, amely 2013 óta várja elsősorban a jazz, de a blues, a világzene és egyéb, műfaji keretekből kifelé kacsingató produkciók kedvelőit is. A fület simogató hangzás és a kottafüzet vonalait idéző fa falberakás mellé jó borok és fine dining étlap dukál, így téve kerekké az érzékszervi élvezeteket.

A mai estén világzenéé a színpad. A Tariqa zenekart a marokkói Said Tichiti (ének, gembri) és magyar társai (Bede Péter – szaxofon, furulya, Kovács Ferenc – hegedű, trombita, ének, Halmos András – dob) alapították 2010-ben. Tichiti volt az egyik első, aki immár több mint húsz éve Magyarországra hozta és szélesebb körben ismertté tette a gnawa zenét. A Tariqa mellett a Chalaban nevű formáció is az ő nevéhez fűződik. „Ebben a zenekarban úgymond populárisabb, vidámabb, táncosabb dalokat játszunk, míg a Tariqa intimebb, rituális, happeningszerű koncerteket ad. A dalok többségét az arab makámokból és a marokkói gnawa törzs spirituális zenéjéből vettük át, ellentétben a Chalabannal, amely a sokszínű marokkói zene több stílusából is válogat.” – nyilatkozta a Recorder blognak nemrégiben.

A gnawa zene a marokkói Gnawa népcsoport sajátja, akik az afrikai Szaharából (Mali, Szudán és Guinea területéről) rabszolgaként kerültek át Marokkóba a 16. századtól. Ennek következményeképp az afrikai és arab behatások meglepő és egyedi keveréke jellemzi. Ritmusa kettős: „bár az alap ritmus változatlan, a  folyamatosan változó hangsúlyok mindig új lüktetést adnak az improvizációk alatt lassan, de folyamatosan gyorsuló, fokozódó zenének. Ennek az egyedülálló és gazdag ritmikának köszönhetően a gnawa olyan jelentős rock és jazz zenészekre volt hatással világszerte, mint a Rolling Stones, Led Zeppelin, Jimi Hendrix, Santana, Ornette Coleman, Pharoah Sanders, vagy Archie Shepp.” (jegy.hu

A gnawa eredetileg szakrális zene, a gyógyító ünnepi szertartás, a lila kísérője. Igéző, hiszen célja a transzállapot előidézése. Eredetileg órákon át, megszakítás nélkül játszották. Ennek megfelelően a gnawa repetitív, ritmusközpontú zene, melyben rövid szövegek ismétlődnek, mindegy varázsigeként, újra és újra. Központi hangszere egy háromhúros lantszerű basszushangszer, a gembri, melynek teste hagyományosan tevebőrből, a húrok belekből készülnek. Az egész estés szertartásra érkezők a mentális és szellemi gyógyulásért gyűlnek össze, hogy tánccal vagy zenével a a spirituális utazás részesei legyenek. A résztvevők aktív részvétele, a taps, a kántálás, a krakebek (a képen alább) és csörgők, a tánc mind a hipnotikus élményt erősítik. A gnawa zene nagymestere a Mâalem. A hagyományok szerint nem csak kitartóan és hosszan kell tudni játszania minden egyes hangszeren, melyet a szertartás megkövetel, de az improvizációs benyomást keltő zenei repertoár ellenére pontosan tudnia kell az egyes zenei elemek amúgy szigorúan meghatározott sorrendjét is.

A gnawat 2019 óta Szellemi Kulturális Örökségként tartja számon az UNESCO. Az elismerés egyszerre jelzi értékét és létének fenyegetettségét is. A koncertek, mint amilyen ez a mai is, igyekeznek megőrizni és bemutatni egy darabkát ebből a letűnő világból. A zenészeknek hála valamennyire megismerhetjük, ugyanakkor a szakrális térből való kiemeléssel vesztünk is eredetiségéből.  

Tichiti erről a következőképp vall (szintén a Recorder blognak adott interjújában): „Én nem zenélek hivatalos rituálékon, de hiszek abban, hogy a zenében – nem csak a gnawában – gyógyító erő rejlik. Amikor gnawa zenét játszom, transzba esek. A modern kultúrában meg van határozva, hogy a számok két-három percesek, mert time is money, és pörögni kell. A Tariqában addig játszunk egy számot, amíg jólesik. Sokat számít, hogyan reagál a közönség, és ha azt érezzük, hogy fogékonyak a minket vezető zenei érzelmekre, akkor messzebb megyünk azon az úton. A Tariqa-koncertek ilyen szempontból rituálészerűek, és remélem, hogy tényleg van egyfajta gyógyító erejük.” 

Egy biztos: ha a zenekarok, mint a Tariqa, nem hozná el nekünk, jó eséllyel nem is hallanánk a gnawa létezéséről sem. És amit nem ismerünk, azt hogy értékeljük, hogy gondoljuk megőrzésre méltónak? Saját értelmezés vagy sem, a gnawának elsöprő ereje van, az európai fülnek szokatlan közel-keleti lüktetés egy pillanat alatt magával ránt. A koncert kiváló ízelítőt ad. Elandalít, révületbe ejt, kikapcsol. A belvárosban ülünk, de az arcokon úgy látom: mindenki messze jár. Ritkák az ilyen átszellemült, nyugodt, réveteg pillanatok. 

A Tariqa ráadásul nem csak megőriz és megmutat: kísérletezik is. Különleges hangzásvilágát magyar népzenei elemekkel ötvözi. A furulya, a hegedű hangja meglepő, de szinte észrevétlenül simul az Afrikát és a Közel-Keletet idéző dallamvilágba. Innentől már meg sem lep, hogy az elektromos gitár tökéletesen a helyén van. A dob nem is kérdés: dob egyszerűen kell. 

Búcsúzóul a Pásztoros című számot hallhatjuk. Mindkét kultúra alapja, mindkét népre jellemző életmód, mindkettő hangszer- és dallamvilágával.

Ugye, hogy nem is különbözünk annyira egymástól?

Borítókép: saját fotó.