Penna

Fújd bele!

Az ég alján a szürke lassan rózsaszínre váltott. Hajnali horgászok meredtek damiljaik mentén a semmibe. Behúzott nyakú vadkacsák lebegtek a nádasban. Békahadak nem fuvoláztak. A faházban még mindenki aludt. Zsófi óvatosan fordította el a kulcsot a zárban, nehogy felébredjenek. Keskeny ösvény vezetett a töltésen át a partra. Meztelen lábujjai között harmatos fűszálak bujkáltak. Remény, így hívta magában a folyó friss, tiszta illatát. A stég végén letelepedett a nyirkos pallókra. Csak a lábujjai értek bele a vízbe. Egyetlen órát szeretett volna, csak magának. Napközben úgyis minden gondolata a gyerekek körül forog.

Előhúzta zsebéből a buborékfújót. Kinyitotta, majd letette maga mellé az öreg, ázott deszkára. A neonsárga műanyag kupakba rejtett útvesztőben apró fémgolyó zörgött. A gyerekkora jutott eszébe. A nyári szünetben négyfelé vágták a szívószál végét, abból fújták a buborékokat. Déltől háromig, míg egy pléden heverve várták, hogy enyhüljön a kánikula, rémálmaikról meséltek egymásnak. Társaságban könnyebb volt kinevetni az éjszaka sötét látogatóit. Csúfságukat feloldotta a napfény és a szappan. Zsófi lányainak is megtanította a szertartást, éppen itt, a Duna-parton.

Magával hozott még valamit. Erről nem tudott senki. Voltak pillanatok, amikor ő maga sem hitte el, hogy megtörtént. De ahogy lányai közeledtek a rettegett korhoz, egyre gyakoribbak lettek az emlékbetörések.

Nem akartam foglalkozni vele, de élve felzabál.

Mozdulatlanná dermesztette egy rá emlékeztető arc a buszon. Végigfutott a hátán a hideg, ha valakinek az övéhez hasonló szaga volt. Amint elkalandozott a figyelme, mondjuk spenótszedés vagy mosogatás közben, felkúszott torkán a múlt. Hiába nyelt nagyokat, már nem volt képes elnyomni az emléket.

Megöli a jelenemet is, ha hagyom.

Most csak ő volt és a csend. A vízbe nézett. Nem. Messze, el a víz fölött.

És belégzés,

kilégzés.

Ki kell engednem.

Be,

ki.

Gyere…

Be,

ki.

Nem akkorésott. Ittésmost.

Be…

Már megint túláradó örömmel fogad. Már megint részeg. Nagynéném a konyhából üdvözöl. Hozzá indulok, de nagybátyám elém lép. Teste betölti a szűk előszoba ajtót.

Zsófi a stég szélét markolta. Lassan szívta be a levegőt.

– Szia kicsim! De megnőttél… – motyogja. Felém nyúl. Összeugrik a gyomrom. Pontosan tudom, mi következik. Izzadtság, Old Spice és savanyú, áporodott borszag csap meg. Felfordul a gyomrom. Gyengédnek tűnő ölelése jól időzített vasmarok. Borostás bőre felhántja az arcom. El akarom tolni magamtól. Tizenhat vagyok, és egészen kicsi hozzá képest. Nekem élet-halál harc. Ő elnézően mosolyog. A puszi, ahogy mindig, félremegy. Szája a számhoz ér.

Zsófi egész teste belefeszült az emlékezésbe. Lábfejeit akaratlanul is keresztbe tette, combjait összeszorította, hiába telt el húsz év.

Belefagyunk a pillanatba. Nem ereszt. Keze a hátamról a fenekemre csúszik. Vaskos ujjai a lábam között egyre beljebb nyomulnak. Arra még senki sem járt.

– Na nem! Ezt már nem! – Az ordításnak szánt mondatból útközben kikopik a hang. Egy pillanatra megdermed, ahogy az arcába suttogom. Ennyi idő elég, hogy jobb kezem kiszabadítsam. Teljes erőmből orrba vágom. Megtántorodik. Az ütés nem érdekli. Az lepi meg, hogy van akaratom. Átpréselem magam közte és az ajtófélfa között. Elérem a konyhát: tökéletes női menedék. Le nem veszem a szemem az ajtóról.

A mellkasa szinte lángolt. Mindig is ide gyűjtötte a fájdalmat.

Órákkal később, a nappaliban látom újra. Részegebb, mint bármikor. Bugyuta mosollyal néz rám. Azok a vizenyős szemek… Soha többé nincs puszi.

Bent tartotta. Tartotta mélyen, hosszan. Már a háta, a nyaka is meggörbült az erőlködéstől. Minden apró részletet össze akart szedni. Vonallá szorította ajkait, hogy ki ne fújja idő előtt. Addig tartotta bent a levegőt, míg apró fénypontokat nem látott a szeme előtt.

Ekkor nyúlt csak a buborékfújóért. Lekocogtatta a pálcikáról a felesleges mosogatószeres vizet. Az orra elé emelte a recés szélű karikákat.

Fújd bele…

Belenézett a vékony hártyába.

És fújt.

Minden undorát belesűrítette a kifújt levegőbe: a mérgező emlék minden apró részletét, a rákkeltő, beteges érzések összes rajta hagyott lenyomatát. A megkeseredett, megrontott, ellopott, tönkretett…

Te mocskos rohadék…

Kifújta mind. A rég halott dementor szagát. Csak így hívta. A dementor. De többé nem hívja majd sehogy. Kifújja még a hozzá vezető idegszálat is.

A fájdalomból és a szén-dioxidból buborékok nőttek a folyó felett. Egy, kettő, három a nagyobb, és vagy hét aprócska a kisebb lyukon. Súlyos terhük lefelé húzta őket. Lomhán vonszolták magukat a narancsos derengésben. Szinte a vízfelszínen úsztak, ahogy egyre távolabb lebegtek a partvonaltól.

Engedem, hadd menjen. Szaladjon kifelé belőlem…

Ekkor bukkant fel a nap a látóhatáron. Először csak a fűzfák tetejét simogatta meg, aztán nádlevelek zöldje harsant a fényben. Piros bóják bólogattak a part mentén. A buborékok felragyogtak. Az egyiken olajzöldre olvadt, a másikon püspöklilává mélyült, a harmadikon királykékké nyúlt a gömbformára törő fény. Egy mérges, vörös fejű ember arca villant fel bennük, de csak egy pillanatra. A színfoltok elmosták a vonásait, a szappanillat elnyomta a szagát. Ekkor értek a víz felszínéhez a gömböcskék. Sorban megcsókolták a Dunát. Szétfutó köröket nyomdáztak a felszínre, és szép lassan elvitte őket a víz.

Zsófi a gömbök helyét nézte, sokáig, utoljára. Kiemelte lábait a vízből, nehogy hozzáérjen a buborékok által vetett fodrokhoz. A fújókát még mindig a tenyerében tartotta, keze az ölében pihent. Vállait leeresztette. Lassan, könnyedén lélegzett. Mellkasa már nem fájt. Az emlék eddig lángoló helyén az utolsó parázs is kialudt. Lábujjai ütemesen a vízfelszínt simogatták, ahogy játékosan kalimpált a lábaival. Időnként újabb gömböket fújt, de ezeket már a felnőtt nő kedvére. Egy hajnali csendet lopó anyáéra, aki azért jött, hogy megmerítkezzen a reggeli fényben, és hogy magával vigye a városba a folyóparti hajnal békéjét.

Borítókép forrása itt.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *