Penna

Ecce homo

Rebben a lélek még utoljára, sztetoszkópokon és
Fehér köpenyek szélén szalad
Vissza-visszasimul a testbe
Szájon csókolja volt önmagát, de már nem látja a hasonlatosságot.
Csodálkozza új szabadságát, egyre messzebbre tekint
A légzés ütemére tágul, majd önmagába zuhan
Lét és nemlét igéje ma egyszerre parancsol.

Hiába int a síróknak, az élő szövet hangfogó paraván.
Tejködbe bámuló lelkeket vígasztal a néma folyosó.
Simító keze szellő érintése,
suttogása hidegrázás a fül mögötti vékony bőr felszínén.
Két szem lecsukódik, új látás ébred a nyomán.
Egy szív megszakad, a másiklét alóla felragyog.

Fel ajánlkozik.

A szférák zenéje simítja dallamba csikóságát, és emeli
Végső pályára milliók mellé,
Az Egy mellé,
Ugyanoda, ahonnan egyszer a méhbe érkezett.

***Jó utat, Apa!***

Borítókép: saját.

2 Comments

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *