Magazin

Csoportterápia: újra kapcsolódunk

Magunkkal, egymással.

Beengedünk, megmutatunk.

Mások vagyunk, ugyanazok vagyunk.

Te mikor élted ezt át utoljára?

Ahogy korábban írtam, minden évben igyekszem találni magamnak egy jó kis határfeszegető, tőlem távol álló, elsőre hátszőrfelállító kihívást.

Az egyik évben önvédelmi táborban jártam, idén a csoportterápiára esett a választás.

Körben ülés, idegenek előtt megmutatkozás, esetenként sírás, a másik megérintése feladatok közben? Uhh. Ha most te is elfintorodtál, akkor te én vagy pár évvel ezelőtt. Az itt felsorolt tevékenységek egyike sem tartozik a kedvenceim közé, és sokáig nem gondoltam volna, hogy hajlandó leszek rá. De az évek telnek, én változom, és egyre kíváncsibb és nyitottabb lettem.

Szóval belevágtam.

Csoportterápia

Na de kezdjük az elején. Mi ez, miért jó?

Sokféle csoportkialakítás, módszer, terápiás hossz, cél létezik, de mindnek közös nevezője a fejlődésre, az önismeretre való lehetőség, hogy végeredményben ezáltal jobban érezzük magunkat.

Ahogy a Magyar Pszichodráma Egyesület oldala írja: „Az önismeret fejlesztését leggyakrabban életünk, kapcsolataink megváltoztatásának, jobbításának igénye ösztönzi. Nem tudjuk, vagy nem akarjuk a régi módon folytatni életünket, de a változtatás irányában, módjában még bizonytalanok vagyunk. Szeretnénk a számunkra fontos emberekkel folytatott kapcsolatunkat hatékonyabbá, örömtelibbé tenni. Szeretnénk önmagunkkal békében lenni, és megoldást találni életünk önazonos továbbvitelével kapcsolatban. Az önismereti csoport ehhez kínál társakat, biztonságos kereteket és felelős csoportvezetőket.”

Az elég egyértelmű név jó nyomra vezet minket: olyan találkozások ezek, ahol egy szakember vezetésével nem egyénileg, hanem többen dolgozunk, gyógyulunk együtt. Nem jobb, mint az egyéni terápia, hanem teljesen más. Míg az egyéni terápiában a két ember közti viszonyon van a hangsúly, a csoportterápián az egyén nagyobb rendszer része (ahogy az életben is).

Ami miatt ez igazán hasznos:

  • „őszinte lehetek a csoportban, mert a titoktartás köt minden csoporttagot és nincs közöm a többiek hétköznapi életéhez.
  • megtapasztalhatom, hogy másoknak is van problémájuk, nemcsak nekem.
  • mások tudnak nekem segíteni és én is tudok másnak segíteni
  • sokféle szempontot kaphatok saját problémám megoldásához
  • sokféle reakciót kaphatok a viselkedésemre
  • nem kell mindent elmondanom magamról, mert mások elmondják ennek egy részét, akik hasonló problémákkal küzdenek
  • megerősítést kaphatok a megoldásmódjaimra
  • a csoporttagok pszichés támaszt nyújtanak számomra, képesek együtt érezni velem.”(forrás itt.)

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én manapság sokszor híján vagyok a bíztató élményeknek. Nem a saját kis világomban, az ismerőseim, barátaim között, hanem amit jövet-menet látok, tapasztalok. A közhangulat rémes, rengeteg a bizonytalanság, sokan szoronganak, gondterheltek, morcosak, harapósak. Könnyű bezárkózni, különállónak, elszigeteltnek érezni magunkat.

Ezeken az alkalmakon előtérbe kerülnek a személyközi kapcsolatok, a többi emberhez való tartozás élményének és az abban való viselkedésnek a módozatai. “A terápiás csoportban, különösen a korai időszakban, a javulás egyik fő forrása lehet a páciens egyedüllét-érzésének cáfolása. A tagok, miután hallották a többieket az övékéhez hasonló problémákról beszélni, arról számoltak be, hogy közelebb érzik magukat a világhoz – a folyamatot úgy írják le, mint „megérkezést az emberi fajba”.” (Irvin D. Yalom: A csoportpszichoterápia elmélete és gyakorlata)

Pszichodráma

Csoportmunkában az egyik legismertebb és elterjedtebb módszer a pszichodráma. Én egy zárt csoportba jártam. Ez azt jelenti, hogy a csoporttagok állandók voltak (a nyitott csoportból bármikor kiléphetnek a tagok vagy beléphetnek újak), és meghatározott számú alkalomra köteleződtünk el (van, ahol ez sem kötött).

Mi az, hogy pszichodráma?

A Magyar Pszichodráma Egyesület a képen látható módon fogalmazza meg módszer lényegét.

A gyakorlatban ez annyit tesz (ahogy én tapasztaltam), hogy drámajáték keretein belül szó szerint eljátszuk, megjelenítjük a helyzetet, amit a személy hoz, akié a játék (aki megmutatja a problémáját). Így biztonságos közegben újra át tudja élni és feldolgozni, amit eddig nem sikerült, ahol elakadása volt. 

Nem Oscar-díjas alakításokra kell itt gondolni, még csak nem is színészkedésre. Van egy kijelölt játéktér, ez a színpad. A csoport tagjai, akiket kiválaszt játékra a főszereplő, a színészek. A játék megjeleníthet egy konkrét konfliktust, de olyan problémát is, aminek még nem vagyunk biztos az okában, csak van bennünk egy erős, látszólag indok nélküli érzés, aminek szeretnénk utánajárni. Én szomatodráma csoportban vettem részt, azaz a testünkkel, testrészeinkkel, egészséggel-betegséggel kapcsolatos kérdéseket jártuk körül. Itt legtöbbször egymás testrészeit, tüneteit személyesítettük meg.

Az agy, a gondolatok szerepét átveszik az érzések, megérzések, sőt, a legtöbbször csak testhelyzetekkel test érzetekkel fejezzük ki az adott szerepben megélteket. Akié a játék, így, térben megjelenítve láthatja az őt mozgató témát. A csoportvezető szelíd irányítása mellett felfejtheti, milyen érzés keríti hatalmába, vagy mit juttat eszébe, amit épp kibontakozni lát maga előtt. Kérdezni tud a résztvevőktől, akár helyet is tud cserélni velük. Más nézőpontba helyezkedve, „élőben” kivetülve, mások visszajelzéseinek meghallgatásával új felismerések történhetnek meg, új lendületet kaphat az adott téma feldolgozása.

Drámából béke

Nehéz pontosan visszaadni, mi történik egy ilyen alkalom során. 

A felszínen egy rakás ember ide-oda mozog, és fura pózokban benyomásokról beszélget.

Legbelül mégis mélyre megyünk. Nehéz újra látni valamit, amitől félünk, amiben nem érezzük komfortosan magunkat, ami fáj. Beszélni is nehéz róla, nemhogy szó szerint ránézni, meglátni. 

Ez megszólít. Ennek ereje van. Ez bemozgat. 

A játék biztonságos, hiszen csak játék, de a játék véresen komoly, hiszen ha nem vesszük komolyan, nincs semmi értelme. A “mintha-valóság” biztonságos közeget biztosít ahhoz, hogy megszemléljük terheinket, kicsit más fénybe helyezzük őket, új módon kapcsolódjunk hozzájuk. A csoportmunka során nem egyedül kell szembenéznünk velük, ami egyrészt erőt ad, másrészt megmutatja, hogy más is megértheti, ami nekem fáj. Megértést és támogatást találunk, ami a közösséghez tartozás érzésének gyógyító erejével bír. Mert mikor teljesen biztosak vagyunk benne, akkor sem vagyunk egyedül. Csak újra meg kell tapasztalnunk.

Felnőtt mumusaink ereje, mint a gyermekkoriaké is, finomodik, ahogy a szörnyek kikerülnek a fényre. Amíg a sötétben fekszünk, rettegésünk egyre mélyül, képzeletünkben már százszorosára dagasztottuk a rémképek hatalmát. Nehéz ilyenkor még csak megmozdulni is, nemhogy kidugni a kezünket a takaró alól, és felkapcsolni a villanyt. Amikor azonban rászánjuk magunkat, a fény megnyugtató ereje azonnal hatni kezd. 

Ahogy teret kap egy-egy rossz érzés, esély nyílik rá, hogy a helyére kerüljön, kisimuljon. Elindulhat az újrarendeződés.

Tanulunk belőle, akár szereplők vagyunk, akár miénk a téma. Itt tényleg együtt sírunk, együtt nevetünk, egymásért és magunkért. Ahogy leírom ezt a mondatot, még én is rögtön szarkasztikus üzemmódba kapcsolok és felugrik a fejemben a „giccses” címke… de mégsem az. Nem az, mert ez esetben nem csak üres frázisról van szó. Az egymásért és magunkért itt tényleg megteremtődik. 

Kapcsolódunk, emberi mivoltunk lényegét visszük a többiek elé, oda, ahol ez viszonzásra és elismerésre talál. Fontos lenne, hogy ezek a fogalmak újra tartalommal bírjanak. Hogy el is higgyük, hogy meg is éljük. Hogy visszakapcsolódjunk egymáshoz.

Hiszen mindannyian emberek vagyunk.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *