Magazin

Belső határok

Megnyílni. A másik elé tenni, amik vagyunk, úgy, ahogy vagyunk.

Igen vagy nem?

Vélemény.

Baj van

Napok óta gondolkodom, miről írjak ezen a héten. Egyedül magamnak tettem ígéretet a heti egy írás közzétételére, nem fognak csalódott tömegek a kardjukba dőlni, ha ez elmarad. De már tizenhárom héten át sikerült. Miért ne menne ezen a héten is?

Elért az első írói válság, mondhatnám kicsit nagyképűen. Vagy ráfoghatnám a nyárra: végre kiszabadultunk, és nem akarok a gép előtt ülni. Vagy csak simán elsunnyoghatnám, ugyan ki kérné rajtam számon?

De nem akarok sunnyogni vagy kifogást gyártani. Most nem ezekről van szó.

Hanem a határokról.

A csúf igazság

Tudnék miről írni, egész cikksorozatot tudnék elétek tárni arról, ami épp foglalkoztat. Teljesen elnyelt a téma, megint nem alszom, ismét hajnalozom, az agyam ordítva dobálja fel a kérdéseket. Csakhogy nem akarok róla írni. Nem akarom megosztani.

Annyira aktívan dolgozik bennem ez a dolog, hogy minden egyebet száműz a fejemből. Akármi másba fogok, megáll a tudomány. Nem tudom beleélni magam, egyszerűen nem érdekel egyik ötlet sem. Napok óta erőltetem, hogy legalább egy megszólítson az előttem heverő szövegkezdeményekből. De semmi sem történik. Nagyon igyekszem, hogy lekössön valamelyik, de szép lassan mindig visszatérek gondolatban abba a térbe, ami csak az enyém.

A megoldás

A határidő nagy motiváció, így gép elé kényszerítettem magam. Írni kezdtem, de nem tudtam nem erről beszélni. Aztán jött a megoldás: ahelyett, hogy próbálom elterelni a témát, inkább kicselezem magam.

Mégis arról fogok írni, amiről nem tudok.

Mi tart vissza a megosztástól? Mi van a zárkózottság mögött?

A privát szféra

Mindenkinek máshol húzódnak a határai. Embere és témája is válogatja. Van, akinél gyakorlatilag nem létezik ez a fogalom, és van, akihez csak nagyon nehezen, akár évek kemény munkájával kapunk kulcsot. Van, akihez sohasem. Van, aki csak bizonyos témákat zár magába, másról szívesen beszél.

Ez teljesen rendben van, mindenki ott húzza meg a határait, ahol jónak látja. De az már nem mindegy, hogy a hallgatás miből fakad. Különbség van aközött, hogy tényleg nem akarunk megosztani valamit, vagy esetleg szívünk szerint szívesen beszélnénk róla, de nem merünk, tudunk, akarunk.

Most azzal szeretnék egy kicsit foglalkozni, amikor jól esne beszélni valamiről, de valamiért mégsem megy.

A hallgatás mint tünet

Sokszor már az is nehéz, hogy magunknak meg tudjunk fogalmazni valamit. A beismerés nagy lépés: onnantól nincs visszaút, nem vehetjük semmibe, nem tagadhatjuk le a létét. Onnantól kezdenünk kell vele valamit.

Ha másokat avatunk be a magánügyeinkbe, ott eggyel nő a tét. „Hiába fürösztöd önmagadban, csak a másik arcában moshatod meg arcodat”, írta József Attila. A közösség, a társas lét olyan alapvető szükségletünk, mint a víz. A Maslow-piramison nem véletlenül a harmadik legfontosabb igény a szeretet és a valahová tartozás szükséglete. Valahová tartozni: azaz lehet ez született család, lehetnek a barátok, lehet párkapcsolat is. A lényeg, hogy ne teljesen egyedül álljunk a nagyvilágban.

Bátorságot igényel nyíltan, kendőzetlenül a másik elé állni.

Mik tarthatnak vissza minket egy ilyen helyzetben?

A félelem

A tudás hatalom. Megnyitom magam a másik előtt, ezzel kockázatot vállalok. Mint a farkasok, akik sérülékeny testrészeiket szabadon hagyva fordulnak az erősebb felé: támadási felületet adok neki. Mi harapások helyett belső sebekkel gazdagodhatunk, ha nem jól döntünk. Mit fog szólni hozzá? Mi lesz, ha nem érdekli? Nem fog-e visszaélni vele?

Jó esetben megértéssel, szeretettel fordul felénk. Rossz esetben nem így lesz, ami, elismerem, nagyon tud fájni. De kezdek rájönni, hogy ez még mindig jobb, mint a meg nem cselekedett, kihagyott lehetőségek. Az is lehet, hogy kincsre bukkanunk, ha merünk. Megérzéseinkre figyelve egyre nagyobb százalékban tudunk jól dönteni az egyes emberek kapcsán.

Az önvédelem által nagyon jó közösséget ismertem meg, illetve nemrég fedeztem fel a csoportterápia erejét, ami nagyon megható élményekkel gazdagított, és visszaadta a hitemet az emberiségben.

Mindig úgy gondoltam, én soha nem fogok ilyenben részt venni. Soha ne mondd, hogy soha: most egy éve kezdtem az első csoportomat, most lett vége a másodiknak, és már jelentkeztem is a harmadikra. Nagyon jó gyakorlóterep egy ilyen csoport, mert egyszerre mélyvíz és biztonsági háló. Mélyvíz, mert vadidegenek előtt mesél az ember magáról, és biztonsági háló, mert szabályozott a csoport működése, például a titoktartás és az egymás tisztelete alapvetés.

Összességében szerencsés vagyok, engem mostanában egyre több pozitív meglepetés ér. Kockáztattam, jót tapasztaltam, emiatt egyre nyíltabban tudok jelen lenni a kapcsolataimban, és egyre több a pozitív visszajelzés. Ördögi helyett angyali kör 🙂

A kimondhatatlan

Hogy kinek mi nehéz vagy könnyű, azon múlik, épp hogy állunk az adott témával. Nyilván könnyebben tudunk beszélni olyasmiről, aminek már sikeresen letettük a terhét. Ha nem így van, mások szemében jelentéktelennek tűnő dolog is megviselhet minket, mert fáj, mert nehéz, mert még nincs nyugvóponton.

Ebben az a trükkös, hogy akkor is nyomaszt minket, ha nem beszélünk róla. A kimondott szóban óriási erő rejlik, és érdekes módon az elfojtáshoz legalább ugyanannyi kell. És még csak előbbre sem visz. Ahogy Shrek mondja, jobb kint mint bent, és ez nem csak fizikai értelemben igaz. Legalább akkora erőfeszítés hallgatni és elnyomni, mint foglalkozni az adott kérdéssel.

Persze ez nem ilyen egyszerű, évtizedek tapasztalatai és generációk tanításai ülnek a vállunkon, nem mindig vesszük észre, amit árnyékban tartunk, és nem véletlenül nem fűlik a fogunk a felfejtéshez. Hosszú munka ez, de szerintem érdemes elindulni rajta.

Csak egy pillanatra képzeljük el, mi történik, ha időközben kiderül, nincs olyan, hogy kimondhatatlan. Ha ez így van, akkor mindennek helye lehet, ami építő módon, normális keretek között hangzik el. Ha megértő fülekre talál, akkor minden elmondható, sőt, feldolgozható. Ez óriási lehetőségeket és szabadságot rejt magában.

A szégyen

A kimondhatatlanság, a félelem és a szégyen szorosan összefügg a társadalommal. Tetteink vagy gondolataink képezik az alapját annak, hogy tartozunk-e valahová vagy épp kivet magából egy adott közösség (ismét Maslowra utalnék). Mivel alapvető emberi szükségletről van szó, szeretnénk jól szerepelni, és minél elfogadhatóbbnak, beilleszthetőbbnek lenni.

Ez is állhat hallgatásunk mögött: az aggodalom, hogy a másik mit fog gondolni rólam. Ha elmondom neki, hogy hibáztam. Hogy ilyen vagy olyan vagyok. Hogy volt, hogy hülye voltam. Vagy hogy nem én voltam hülye, de hagytam, hogy így és így bánjanak velem (szóval valahol mégiscsak én voltam a hülye). Vagy hogy az ő cselekedetét, viselkedését nem tartom helyénvalónak, valamiért engem zavar.

Ítélettől tartunk, holott lehet, hogy együttérzést, megértést kapnánk. És képzeljétek, mindenkinek vannak szégyenfoltjai. Legtöbbször mindenki sokkal súlyosabbnak értékeli a saját hibáit és szigorúbban bánik saját magával, mint ahogy mások bánnának vele. Lehetséges, hogy új nézőpontot kapunk a másiktól. Mi van, ha végül rájövünk, hogy nincs is velünk akkora baj? Sőt, lehet, hogy semekkora sincs? Talán csak le kéne venni a negatív szűrős szemüveget.

A hiba a mi készülékünkben is rejtőzhet, és ezt felfedezni megintcsak felszabadító élmény lehet.

Próba szerencse

Az én és a mások, a belső és a külső világ távolságának beállítása óvatos, finom játék, aminek persze komoly tétje van.

De mi másért lennénk itt, minthogy kapcsolódjunk, tapasztalatot gyűjtsünk, beszélgessünk, és tartozzunk valahova?

Kezdhetünk kicsiben is, nem kell kapásból életünk nagy traumáját a másik kezébe adni. Apró lépésekkel haladva talán könnyebben indul útnak az ember.

Nem mondom, hogy én aztán tökéletesen csinálom, de igyekszem, és egyre jobb tapasztalatokat szerzek, ami örömmel és reménnyel tölt el. 

Mit hagytam ki? Eszedbe jut még olyan hátráltató tényező, amit érdemes lenne figyelembe venni?

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *