Ember, mozaik

Paul Auster Leviatán című könyvéről

Apropó

A 21. század Kiadónak hála ismét elérhető magyarul a Paul Auster életmű-sorozat. Auster egyszerű de nagyszerű stílusa, mélylélektani ismeretekről tanúskodó, összetett alakjai, és a játékos, kiszámíthatatlan történetmesélése egyszerre nyújt igazi kikapcsolódást és világít rá lényegi kérdésekre.  A kortárs amerikai író művei mindannyiunk könyvespolcán helyet érdemelnek.

A Leviatán azért, mert mesterien igazolja a szomorú és mégis varázslatos tényt: mennyire bonyolultak és egyszerűek, milyen őszinték és mégis gyarlók is vagyunk.

(spoiler alert)

A könyvről

Mozaikdarabok összessége az ember. Nincs egységes történet, nincs egy teljes, ferdítetlen igazság. Ki ismerheti meg a másikat teljes egészében? Mennyit láthatunk meg a másikból, mikor csak a saját szűrőnkön át tudunk vizsgálódni? Ennek ered nyomába Paul Auster és az elbeszélő, Peter Aaron (monogramjaik egyezése bizonyára csak a véletlen műve).

Aaron pályája elején tartó író, aki egy véletlen folytán megismerkedik Benjamin Sach-szal, a hasonszőrű, de már befutott íróval. Barátságuk mindkettejük életére nagy hatást gyakorol, sorsuk elválaszthatatlanul fonódik össze az évek során. Egészen Sach haláláig tart a fontos ám ambivalens viszony: „Igazából nehéz bármi határozott jellemzést adni róla. Sach ehhez túlságosan kiszámíthatatlan volt, túlságosan szabadszellemű és ravasz, túlságosan tele új ötletekkel, hogy sokáig egy helyben ácsorogjon. Néha kimerítőnek találtam vele lenni, de azt nem állíthatom, hgy bármikor is unalmas volt. Sach tizenöt éven át állandó készenlétben tartott, és ahogy most próbálom megérteni, ki is volt valójában, el sem tudom képzelni az életem nélküle.”

Ezen a ponton indul a könyv. A kerettörénet egy megoldatlan bűntény. Auster jól alkalmazza a rejtély figyelemfelkeltő jellegét, ráadásul egycsapásra létrehozza a kvázi mindentudó elbeszélő alakját. Aaron a hírekből értesül róla, hogy egy férfi, az addigra több robbantásért is felelős terrorista, felrobbantotta magát. Rögtön tudja: barátjáról van szó. Elhatározza, megírja Sach teljes (?) történetét, mielőtt még az FBI azonosíthatná. Ehhez a Sach-hoz közeli emberek történetein keresztül visz az út. Ahogy a történetek száma szaporodik, úgy változik, árnyalódik Bejnamin alakja. Mindenkinek van egy saját Benjamin Sach képe, amelyek sokszor egyáltalán nem állnak összhangban egymással. Egy-egy eseménynek egyre több oldala, értelmezése mutatkozik meg, ahogy egyre több ismerős szólal meg. Auster mesterien, fejezetről fejezetre cáfolja meg a mindentudás lehetőségét, így mutatva meg lényünk összetettségét és kiismerhetetlenségét.

Mindez a huszadik század második felének Amerikájában történik. Eleve lehetetlen magunkat a történelmi, társadalmi, politikai környezetünktől függetlenül értelmezni, hát még akkor, ha olyan nagy befolyással bírnak az egyéni életútra, mint Sach esetében. Már születése napja is vízválasztó az emberiség történetében (1945. augusztus 6. – a hirosimai atombomba ledobásának napja). Ifjúkorában meggyőződésből megtagadja, hogy bevonuljon a seregbe, így a szabadság földjén szabad döntése miatt tizenhét hónap börtönre ítélik. Itt válik íróvá, és ettől az eseménytől kapja meg az egyik legmeghatározóbb életüzenetét is. Nem vonul be a seregbe és nem emigrál: leüli börtönbüntetését. Az elvekért való kiállás lehetőségeinek kérdése a könyv egyik alapfelvetése. Auster Sach jellemváltozásával mutatja be az ellenállás különféle szintjeit. A nemet mondástól az írásokban történő elmélkedésen át a radikalizálódásig mindent megél a főszereplő. Az elköteleződésnek mindig megvan az ára: Sach végül az életével fizet az üzenetért, amit a kisvárosi Szabadság-szobrok felrobbantásával akart átadni.

Ez a tett igazi szájbarágós politikai metaforává degradálódna a regényben, ha nem lenne finoman köré szőve egy másik jelentés is, a személyes szál. Sach-nak meghatározó élménye a gyerekkori látogatása a Szabadság-szobor fáklyájába, ahová akkor még ki lehetett menni, ám az oda vezető létrának nem volt korlátja (ahogy Sach fogalmaz: „Ez volt az első politikaelméleti leckém […] Megtanultam, hogy a szabadság veszélyes is lehet. Ha nem vigyázol, belehalhatsz.”). Itt éri életében először a sikeres ellenállás élménye is (anyjával szemben az öltözködése kapcsán). Szépen cseng össze a sok évtizeddel későbbi másik életét determináló eseménnyel, leesett egy tűzlétráról a Függetlenség napján 1986-ban, azaz a Szabadság-szobor századik születésnapján. Ezek az összefüggések teszik igazi csemegévé a művet.

A szabadság kérdése nem csak politikai és ideológiai szinten jelenik meg a könyvben, hanem egyéni és párkapcsolati szinten is. A házasság, a hűség, a vágyak, a másik iránti tisztelet, az őszinteség a történet másik nagy kérdésköre. Lenyűgöző, hányféle kapcsolati modellt mutat be azok minden örömével és nehézségével együtt. Fontos, hogy a motivációk mindig helyet kapnak az austeri világban, hiszen a kapcsolatok sosem csak a szexről, a testi vágyak kielégítéséről szólnak. Mindig van egy mögöttes kielégítendő igény, amire ebben a történetben minden esetben rálátunk.

A két férfi élete, így szerelmeik, vágyaik is sok ponton azonosak, tovább bonyolítva az amúgy sem egyszerű viszonyukat. Az első és legfontosabb ilyen nő Fanny, Sach felesége. Hogy pontosan milyen volt a házasságuk, nem ismerhetjük meg teljes egészében – ismét egy jó példa arra, amikor a történet szereplői teljesen másképp mesélik el ugyanazokat az eseményeket. Peter és Fanny végül, ha rövid időre is, de egymásra talál Sach távollétében. Mindkét férfi szereti Fanny-t, és ő is képes mindkettejüket egyszerre szeretni. Ezzel azonban „minden megváltozott, és tetszett vagy sem, barátságunk elvesztette az ártatlanságát. Fanny miatt mindketten átléptünk a másik életébe, nyomot hagytunk a másik belső történetén, és ami addig tiszta és egyszerű volt köztünk, most végtelenül zavaros és bonyolult lett.”

Maria Turner a másik meghatározó nő a regényben. Peter életében, mert a szeretője lesz, Benjamin életében, mert közvetve ugyan, de Maria az, aki miatt Sach leesik a tűzlétráról, a vágy tárgya, az álcázott flört alanya. ”Ennyi volt az egész: az aggodalom apró gesztusa, ami szenvedélyes ölelésnek álcázta magát […] Érezte a nyakán Maria meleg lélegzetét, érezte gerincének nyomódó mellét, érezte a parfümjének illatát. A legeslegkurtább pillanat, a legeslegillóbb öröm, de ahogy Maria csupasz, karcsú karja átfonta, Sach olyasmit érzett, ami a boldogságra emlékeztette – mikroszkopikus borzongást, futó gyönyört. A hazárdjáték kifizetődött.” Auster azonban nem hagyhat büntetlenül egy ekkora csúsztatást a főszereplőtől, és nem a flört ténye, hanem a főszereplő ideológiákhoz való ragaszkodása miatt. A véletlen, ahogy a regény folyamán annyiszor, itt is nagy szerepet kap, és a kósza, bensőséges pillanat után pár másodpeccel megtörténik a baj, Sach pedig lezuhan.

Ez a katartikus élmény indítja el Benjamin távolodását az írástól, Fanny-tól, Aarontól és az egész eddigi életétől. A harmadik fontos nő, Lillian Stern, a lecsúszott prosti, akinek ideáitól vezérelve teszi magát lekötelezettjévé Sach. Az együtt töltött idő a benne zajló változás tünete. Lilian volt férje válik példaképévé, írásai és radikalizálódása indítja el Sach-t a tettlegesség felé.

A könyv utolsó szakasza élethűen ábrázolja az idő gyorsulását, ahogy elvesztjük a másikkal való kapcsolatot és egyre kevésbé látunk rá az életére. Elkezd távolodni, majd teljesen kilép az életünkből, néha egy-egy kósza hírt kapunk róla, majd egy idő után semmit. Kikerülünk a történetéből, ő is a miénkből. Ebben a történetben az író elveszti íróságát, szavak helyett tettekre épít, mindezt az ideáinak való megfelelés zászlaja alatt.

Ez hát a leviatán? Az ideáink, amiket mindenen átviszünk, hogy érezhessük, emberek maradtunk? Vagy az idő kegyetlen múlása lenne, ami ideáink folytonos változását hozza magával? Vagy egyszerűen csak a megfogalmazhatatlan, állandó keresés, amelyre az ember kárhoztatott?

Kinek mi – ahány mozaik, annyi válasz.

Paul Auster: Leviatán. 21. század Kiadó, Budapest, 2018.