Magazin

Ami a végén marad

Paul Auster A végső dolgok országában című könyvéről

Apropó

A 21. század Kiadónak hála ismét elérhető magyarul a Paul Auster életmű-sorozat. Auster egyszerű de nagyszerű stílusa, mélylélektani ismeretekről tanúskodó, összetett alakjai, és a játékos, kiszámíthatatlan történetmesélése lényegi kérdésekre világít rá, miközben igazi kikapcsolódást nyújt.  A kortárs amerikai író művei mindannyiunk könyvespolcán helyet érdemelnek.

A végső dolgok országában azért, mert jó posztapokaliptikus regényhez illően egyszerre borzaszt el és ad reményt azzal, ami a végén marad.

A könyvről

„Hadd essen szét minden, és meglátjuk, mi marad. Talán ez a legizgalmasabb kérdés: hogy mi történik, amikor semmi sincs, és vajon túléljük-e azt is.” Így nyer kettős értelmet a cím már a könyv legelején: amikor már semmi sincs, csak akkor derülhet ki, mi az, ami még a semmi ágán is túlél. Ami mégis marad.

Auster nem ad sem többet, sem kevesebbet egy klasszikus anti-utópiánál. A teremtett világ túlságosan is hosszú bemutatásából Auster igencsak élénk és sötét fantáziáján kívül az is egyértelműen kiderül, hogy egy végleges pusztulás felé tartó országról beszélünk: nincs remény, nincs lehetőség, nincs kiút. Auster belátást enged a városban kialakult társadalmi csoportokba, akik élete a szemét, az ürülék és a halál köré szerveződnek. Főszereplőnk, Anna egy működő országból hajózott át ide tizenkilenc évesen, hogy megkeresse bátyját. Azt persze nem tudhatjuk, azóta az a világ létezik-e még, és ha igen, milyen állapotok uralkodnak. Hír- és utazási zárlat van, az információmorzsák csak kósza városi legendák (és az sem lenne biztosan tudható, ha lenne valóságalapjuk). Kormányok, bábkormányok, egymásnak ellentmondó utasítások váltják egymást nagyon rövid periódusokan. S hogy mi van a városon kívül? Nem tudjuk. Soha nem tért vissza még senki.

Az első hatvan oldal viszontagságain, ha túljutunk, elindul az igazi történet. A túlságosan is szájbarágós oldalakat követően frissítő jutalomként hatnak a cselekmény, a szereplők, a jellemrajz, még ha legtöbbjük megtört és reménytelen is. Jól működik a levél/napló jellegű keret, amibe a történet ágyazódik, az E/1-es elbeszélésmód megkönnyíti az olvasó történetbe helyezkedését.

Anna keres: hosszútávon a bátyját, a mindennapokban csak a legszükségesebbeket: ételt, ruhát, hajlékot. A rendszer város kegyetlenül zárul rá, változtatja napról-napra a szabályokat. Sorra tűnik el, akármire talál is rá, mégsem veszik ki belőle a törekvés. A város nagyon hatékonyan teszi a dolgát, de Anna ellenáll, már amennyire lehetséges. Keresi a kiskapukat: a helyeket, amiket még nem sikerült a városnak tönkretenni. Ezekben a hézagokban húzza meg magát, amíg a következő csapás el nem törli azt is a föld színéről örökre.

Folyamatos macska-egér játék zajlik, mi megy és mi marad. Anna fejlődés-felnövéstörténetét ez az extrém világ befolyásolja. Gyermekkorának tekinthető az első korszak, melyben menedéke Isabel, akit megment a halálfutók általi gázolástól („hatan, tízen vagy tizenketten száguldanak az utcán, sosem állnak meg, bármi kerüljön is az útjukba, rohannak és rohannak, amíg össze nem rogynak a kimerültségtől. A cél a lehető leggyorsabban meghalni, addig hajtani magadat, hogy a szíved már ne bírja tovább”). Anyára lel ebben a világban. Isabel tanítja meg mindenre, amit a túléléshez tudnia kell. A szükség kölcsönös, először érzelmi, majd fizikai támasza lesz Anna az idős nőnek. A helyzet sosem válik idillivé Ferdinand, Isabel mizantróp férje miatt. A napról-napra gyűlnek az intő jelek, és végül meg is történik a határátlépés: Isabel hiába próbálja megvédeni Annát azzal, hogy elcsúfítja, fiússá teszi, a szexuális támadás pont „otthonában” éri. De aki semmilyen emberséget nem őriz meg magából, nem élhet sokáig még ebben a világban sem – Ferdinánd reggelre meghal. Isabel nem sokkal később bekövetkező halála után egy nappal a lakás is elveszik.

Az anya után szerelmet, családot talál Anna. Szellemi és szerelmi otthona is lesz a könyvtár egy kis időre, amire véletlenül bukkan. Itt talál rá az írás értelmet adó erejére, és itt bontakozik ki nőiessége is. Bár a városban évek óta nem született gyermek, ilyen környezetben lehetőség van a virágzásra. Anna teherbe esik. Mi más véget érhetne egy ilyen ikonikus hely, minthogy a tűz martaléka lesz. Anna túléli, de megint mindent és mindenkit elveszít, könyvét, szerelmét és leendő gyermekét is.

Sérülése menti meg az életét. Egy zárt közösség fogadja be, egy szegényeket segítő gazdag (mára inkább csak valaha gazdag volt) ház. Itt már nem lány, nem nő, nem anya, csak ember, aki csak túl akarja élni a napokat és a veszteségének fájdalmát is. Így lehetséges, hogy összegabalyodik Victoriával („A leszbikus szó klinikai kifejezés, nem sok köze van a tényekhez. Victoria meg én nem lettünk egy pár a szó megszokott értelmében. Inkább egymás menedéke lettünk, az a hely, ahol mindegyikünk vigaszt lelhet a magányában. Hosszú távon a szex volt a legjelentéktelenebb része. Végül is a test csak test, nemigen számít, hogy a kéz, ami símogat, férfié vagy nőé. Victoriával lenni örömöt adott, de erőt is, hogy újra a jelenben éljek. Ez volt a legfontosabb.”), és hogy hiába tér vissza csodával határos módon szerelme, Sam, már semmi sem ugyanaz („Sam volt, és nem volt Sam. Sam volt egy másik testben, őszülő hajjal, véraláfutásos, megfeketedett repedt ujjakkal, rongyokban. Teljesen üres, halott tekintettel ült ott, úgy láttam, önmagában sodródik, teljesen elveszve.”).

A betérő és az állandó lakók lehetőséget adnak egy mini társadami tabló felvillantására. Apró örömök, kielégítőnek nevezhető események előfordulnak, de a pompa mállik a falakról, a tartalékok fogynak, és végül az ideiglenes bentlakók – akik segítséget, gyógyulást, ételt, azaz túlélést kaptak tőlük – jelentik fel őket a legemberségesebb cselekedetért: egy szeretett halottjuk eltemetéséért. De mindig van az az ember, aki mindent el tud simítani, mindenkivel szót ért, mindenkivel megtalálja a hangot vagy a szükséges ellenszolgáltatást. Ilyen Borisz is, a ház egyik fő ellátója és jótevője. A rendőri intézkedést elhárítja, de maradni már nem lehet. A maroknyi társaság mindent felélt, nem maradt más hátra, mint kilépni az ismeretlenbe, elhagyni a várost.

A készülődésben és a várakozásban búcsúzunk tőlük. Mert valamit mindig lehet tenni, ami még mindig jobb, mint a tétlen várakozás.

Paul Auster: A végső dolgok országában. 21. század Kiadó, Budapest, 2019.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *